Vége van a nyárnak, mi pedig összeszedtük a számunkra legkedvesebb öt előadást
Az idei évad sem múlt el meglepetések nélkül. Világot jelentő deszkások, szevasztok!
52 darab, cirka 300 színész, táncos, vagy cirkuszi szaki, plusz ugye a rendezők, közel két és fél hónap: Szarvas így méri a nyarat: amikor a Víziszínház évada véget ér, akkor annak is nagyjából annyi. A kukorica és a napraforgó talán még lábon van, de tök mindegy: a szeptember úgy jön, olyan morcosan és őszen, mint egy főbérlő a megérdemelt/túltolt apanázsért 10-én.
Jól tessék megjegyezni: ez az öt (+2) előadás nem sorrend. Aki (ami nem került föl) az nem azért nincs itt, mert utáltuk – de most akkor is annyira szubjektívak leszünk, mint a frászkarika… azonban tessenek’ kommenteli, ha tévednénk, vagy sőt: tessék összeállítani a kommentekben a saját ÖTÖST!
De előbb némi adatolás:
13 nézőtéri felügyelő, 6 technikus, 5 pénztáros, 2 projektmenedzser, 2 takarító és 1 fotós.
MINDEN ESTE.
Nem mondjuk, hogy nem volt fárasztó. Nem mondjuk, hogy néha nem temettük tenyérbe az arcunkat, de a Víziszínház idei évada minden szempontból siker: ritkán matekoztunk háromnegyed háznál kisebb nézőszámot, és amúgy is, a vírus le van gyűrve, így naná, hogy (ha szarvasi az illető, ha nem) egy-egy estére tuti a legtöbbünk beválasztott magának valamit a repertoárból. És a repertoár összeállítása pont ezért volt ennyire sikeresen sokszínű: sokat nem ígérő, majd mégis óriásit robbantó diákvizsga-előadás (kettő is), tánc- és cirkuszművészek hada, vígjáték, musical, apró monodráma és brutális gigashow… volt itt kérem minden, mint a vurstliban.
És ha már vurstli:
A Körhinta
Magasra tenni a lécet már az első este nem valami udvarias dolog, de na, ha Vidnyánszky Körhintája nincs, akkor talán léc se lett volna egyáltalán, ami alatt vagy felett a többi darab kúszik vagy ugrik át. Szerettük a darabot, mert… mert egy, a nagy magyar közacetátfilmes-tudatban hatalmas lánggal lobogó mozival mertek itt mit kezdeni a színpadon, és mert mind a kísérlet (nem túlragyogva a filmet ugyan, de komoly lendülettel és hatalmas szívvel) sikerült, mind a beteg is életben maradt.
„De csodát emlegettünk, és az eleinte kicsit billegő előadás hirtelen magára talál. Ebben nagy szerepe van a Magyar Nemzeti Táncegyüttes elképesztő koreográfiájának (Zsuráfszky Zoltán)– amit itt látunk, az nem a lépten nyomon koptatott, magyarkodós művirágvasárnap: elképesztő, mennyi élettel és energiával töltik meg a Vízi Színház színpadát a néptáncosok, egyszerűen grandiózus, amit láttunk. És amikor Mari őrlődése a két kérő között rémálomba csap át – na onnantól a néző csak a száját táthatja, mert mukkanásról szó se lehet. Már csak azért sem, mert a színpadon jelen lévő zenekar alig áll le, végig a nótánkat húzza… mi meg hiszünk nekik. Elhisszük, hogy van remény, és hogy egy csárdás gyilkosabb lehet bármilyen fegyvernél.”
Kritikánk a drámáról itt olvasható.
https://www.viziszinhaz.hu/2021/06/19/forog-a-korhinta/
Szeretnék néha visszajönni még
A monodráma veszélyes műfaj: egyetlen embernek figyelmet fenntartani, ezen felül holmi üzenetet, művészi hatást robbantani a nézői agyba, esetleg más szervekbe, úgy mint máj, vese és a szív… nos, akinek ez sikerül, annak innen a messzi távolról csókoljuk az összes kezét. Például Molnár Zoltán délvidéki színművész tudott egymaga kiállni, ki mert lépni elénk, annak a kockázatával, hogy széttépjük a francba. Ehelyett azonban a megértés jött, valami olyannak a megértése, amit máma’ vagy az arcunkba ordítanak bele, vagy cukros mákosbögyörővel leöntve tesznek le elénk.
Molnár Zoltán cirka egy óra alatt többet tett a trianoni fájdalom megértéséért (megértetéséért), mint egy szakasznyi, hm, SZAKEMBER összesen. „A „hogyan” persze a színészen áll – és milyen jó, hogy Molnár van olyan kiváló színész, hogy nem a nagy magyar fájdalomban dagonyázva akar válaszokat ránk tukmálni, hanem folyamatosan, a versekből felépített előadás során inkább szelíden, mint ungarische duhajkodva teszi fel folyton a kérdést: hogy mit jelent, ha valami elszakad, hogy menjünk-e világgá, amikor igen, vagy itt tényleg élnünk és halnunk kell.
S kérdés az is, hogy a kettő között és közben mihez kezdünk azzal az idővel, ami megadatott.”
Kritikánk itt olvasható
Beszélgetésünk a színésszel pedig Itt
Egyszerűen csak jól érzem magam – villáminterjú Molnár Zoltán színművésszel
La Mancha lovagja
Hallgass rám, ó, te rettentő bűnös világ,/Bármi aljas és züllött is légy/Egy lovag épp kibontja a jog zászlaját/S nem fél kesztyűt dobni feléd./Én vagyok Don Quijote, La Mancha lovagja,/Ki semmi veszélytől nem fél,/Megyek merre a végzetem szólít előre/Mert nincs már oly messze a cél,/Bármerről fújjon a szél,/Hív már a győzelmes cél.
Hogy totál elszállva fogunk tapsolni, amikor sokkal idősebb és tapasztaltabb művészek bicskája tört már bele ebbe a dalba, ami a Broadwayra való, és nem pár CSABAI! VÉGZŐS!! SZÍNITANODÁS!!! kezébe, szájára, járására, nézésére: nos, gondolta a franc. Szkeptikusként mentünk be, majd a darab végén (díszlet: egy fehér négyzet közepén egy darab kocka, slussz) egyrészt elszégyelltük magunkat egy kicsit, hiszen pont ez az, hogy ezek a gyerekek, gyerekek?! SZÍNMŰVÉSZEK mertek nagyot gondolni, mertek La Manchává válni, miközben mi a Dulcinea körül legyeskedő paraszt sörisszák voltunk inkább, akik előre százzal fitymáznak, előre röhögnek ki (mint kiderült) rettentő erősen a színpadra felfestett lovagot, másrészt rájöttünk, hogy La Manchának lenni kell. Sorok Írója La Mancha akar lenni. Manapság sokan pazarolják a hitet a szélmalmok helyett holmi az emberi rosszindulatra játszó, a gyűlöletre all in-t toló csoportosulásokra… szóval kellenek a Don Quijoték. Túl sokan vannak már, akik nem többek, mint a hülye doktor, a darab végén, aki úgy gyógyít, hogy inkább megöl egy álmot (és az álmodót is, khm), vagy az unokahúg, aki annyira, de annyira aggódik a bácsikájáért, hogy fel sem merül benne, hogy hát az ő jóhírével mi lesz, nem beszélve vagyonról, kérőről, stb. Ja, nem, bocs: az a hülye, ócska kis senki lány magasról tojik a nagybátyjára, és végig a fentebb tagoltak miatt kesereg. A jóakarásnak mindig a pokolba vezető úton törik el a korsója.
Rosszak vagyunk, na. Valahogy rosszak lettünk. Ez a büdös nagy igazság – de hogy pár húszéves fiatal mutat erre rá, azt álmunkban sem gondoltuk volna.
Imádtuk.
Kritika itt:
https://www.viziszinhaz.hu/2021/06/29/la-mancha-lovagja-kell-egy-dulcinea-a-foldon-mindenkinek/
Interjú a rendezővel Itt:
https://www.viziszinhaz.hu/2021/07/01/hamlet-nem-lehet-cinikus-villaminterju-kedvek-richarddal/
Monte Christo grófja
A másik “tuti bukás” darab. Mi magunk nem voltunk ott a léghajós korszakban, nem láttuk eddig a Monte Christót, de amikor megpillantottuk a (léghajó nélkül is) telibepakolt színpadot, túltolt mindent, totál abban voltunk nyakig, hogy haha. Na, ebből micsoda egy káoszos bukta lesz.
Aztán megint csak szégyellhettük magunkat, mint lopós kutya a disznótort.
(Fura, hogy a szégyellés, és a siker kéz a kézben járhat – legalábbis a részünkről. Érdekes.)
Mert megértettük, miért játsszák kétszer legalább egy évadban a Montét. És az évad végére két választásunk maradt: vagy Edmond Dantesként Monte Christóként, vagy a kóbor La Mancha lovagjának tanítása szerint (hinni kell, hogy győz a jóság, és vannak óriások, és van szerelem) éljük tovább az életünket.
Szomor György Nádasdy Kálmán-díjas rendező nem értjük, mit művelt, vagy inkbb HOGYAN művelte a mit, de tény: szétszakította a szívünket. Egyrészt Monte Christóként úgy búg, olyan lőporos a suttogása, hogy rájövünk: az ordításnal csak az a rosszabb, ha halkan, torokreszelős halkan közlik velünk, hogy Apukám, megszívtad. Másfelől egy ennyire bonyolult előadást egymillió nyolcadjára lejárni, olyan pontosan, ahogy mindig, komoly teljesítmény. Teremtés, azt hiszem, így hívjuk az ilyesmit.
A második felvonás végi, kicsi hiányt hagyó leszámolásokat jótékonyan felejtsük el – a Fordult a kocka c. nóta azóta örök toplistás a gépjárműben.
Kritikánk a darabról Itt
https://www.viziszinhaz.hu/2021/07/15/verdikt-nem-lenne-szabad-jatszani-a-monte-cristo-grofjat/
Puskás, a musical
Árulja már el valaki: hogy lehet egy háromórás, monstre MUSICALT úgy megcsinálni, hogy abból (urambocsá) nehogy orbitális bukta legyen? Három óra az 180 perc, könyörgöm! Szente Vajk, pls, Tessék már elárulni, hány és mennyi idegsejtje és testi kilója ment a levesbe, miközben megrendezte ezt… ezt… ezt a DOLGOT? Aminek a végén többek között arra is rájöttünk újra, hogy miért érdemes színházba járni?
(Csendben megkérdezzük azt is: a Pártpropaganda c. dalt hogy sikerült belecsempészni? Minden rosszindulat nélkül, csak úgy érdekel.)
A Puskás Ferenc életéről szóló darab – ahogy azt az előadás előtt nem győzték hangsúlyozni – akkora falat, hogy az EGYETLENKÉNT az évadban fel sem fért a Vízi színpadára. Komolyan, az egyszeri Sziget-látogató simán gondolhatta, hogy Szarvasra jött a Faith No More: grandiózus, a díszletek Godzillája épült fel az Erzsébet-ligetben… és hiába volt hatalmas az egész, így is képesek voltak a technikusok intim tereket varázsolni, de ha kellett, akkor a színész repült, zuhant, gólra vetődött.
De ez csak a külcsín. A Puskásnak szíve volt, nem is kicsi – talán ez a lényeg. A színészválasztás tökéletes, a dalok elsőrangúak (Két kis pesti kispesti, wow)… minden elismerésünk, óriási élmény volt látni, mi mindent tud a műfaj, amit úgy hívunk: SZÍNHÁZ.
Kritikánk itt olvasható
https://www.viziszinhaz.hu/2021/07/25/puskas-nem-csak-a-palyan-eszmeletlen-kiraly/
+1
Kölcsönlakás
„És teltház is volt, de vajon milyen lett az előadás? Itt a rohangálás, az ajtócsapkodások, a félreértések és az átverések felett Kapitány Iván rendező őrködött – és kiváló munkát végzett. Nincs egyéb végszó: a komédiánál nincs nehezebb műfaj (biztos van, de mi magunk speciel még sose láttunk csingcsü-t), és Kapitány itt értő módon tereli a színészeit a totál röhögőgörcs felé.
Márhogy mi nevetünk, a színészek meg olykor próbálják kerülni a lebukást. A darab sztorija tőmondatban összefoglalható: kábé egy féltucat nő és kábé ugyanennyi férfi szeretné ugyanabban a lakásban nyomna héjanászt az avaron, csak hát egyikük sem tud a másikról, vagy ha tud, próbálja elkerülni, vagy ha sejt valamit, akkor arról szeretne bizonyosságot szerezni… férjek és feleségek, szeretők és megcsalt felek pörögnek előttünk, és milyen ügyesen teszik. Dobó Kata és Mikecz Estilla kiváló komikának bizonyul – s a férfiak sem maradnak el mögülük, a párosok működnek, a kémia megvan, és gyanús, hogy aznap este került néhány új kis bonmot, némi kis szállóige egyesek tarsolyába, ha a kocsmában esetleg beállna a bélacsend. Búss Gábor Olivér dramaturg ügyesen fűzi a 60-as években született darabot a modern korra rá – a levél itt pl. post it, a telefonok és a Facebook sem erőltetetten simul a történetbe, sőt.
Egy szó, mint száz: fergeteges este volt. Sorok Írója a hatodik visszavastaps után fogta a kalapját, és indult vigyorogva a kocsija felé.”
Kritikánk itt
+2
Az Ördög + A Főváros Nagycirkusz DINASZTIÁK c. előadása
Nehéz a kettő közül választani mert mind a kettő NYILVÁN teljesen más tésztaféle. Hatalmasat mondtuk megint – de míg az Ördög pont az Ördög miatt volt felejthetetlen, a Cirkusznál az volt az ördögi trükk, hogy lám, igaza volt Fekete Péter államtitkárnak: a Cirkusz már nem a fogatlan, szőrehullott tigrisekről szól, hogy a Cirkusz is képes változni. És micsoda egy szerencse ez.
Kritika az Ördög című előadásról ITT
Kritika a Nagycirkusz műsoráról ITT
Adamik Zsolt