Nem művirág, friss és illatos csokor:

A Szeretnék néha visszajönni még című monodráma legnagyobb erénye, hogy azok is visszajönnének a bárhonnan, akik el se mentek sehová.

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

A monodráma akkor is veszélyes műfaj, ha a színésznek megvan az a szabadsága, hogy az előadások folytonosságában kicsit eltérjen a megszokottól – ha az első után a másodikon egy kicsit odébb kanyarodik a szövegben a szerző által leírtaktól, azt jó esetben a kutya nem veszi észre. Molnár Zoltán délvidéki színművész, a „Szeretnék néha visszajönni” című „egyszálmaga” darabjában ezt nemigen teheti meg: versekből lefaragni, vagy a versekhez hozzátenni nem lehet. Azok a maguk létezésében döngenek, s a rímre nem lehet megúszós választ adni: az van. Az akkor kerek, ha pontról pontra, előadásról előadásra ugyanaz hangzik el.

A „hogyan” persze a színészen áll – és milyen jó, hogy Molnár olyan kiváló színész, aki nagy magyar fájdalomban dagonyázva nem válaszokat akar ránk tukmálni, hanem folyamatosan, a versekből felépített előadás során inkább szelíden, mint ungarische duhajkodva teszi fel folyton a kérdést: hogy menjünk-e világgá, vagy itt tényleg élnünk és halnunk kell.

S kérdés az is, hogy a kettő között és közben mihez kezdünk azzal az idővel, ami megadatott.

A Szarvasi Vízi Színpadon az EMMI által meghirdetett „Köszönjük, Magyarország!” program támogatásával (melynek a lényege, hogy 1 milliárd forintot csoportosítottak át a pandémia idején előadás és fellépési lehetőség nélkül maradt, független művészek megsegítésére) bemutatott egyszemélyes befogadása persze nem egyszerű. Ahogy az est házigazdája, Tirják László, a Körös-Maros Nemzeti Park igazgatója bevezetőjében elmondta: ez a monodráma pont amiatt fontos, mert olyan kérdéseket feszeget, amelyek ma nagyon is aktuálisak.

Igaza volt: nekünk, Szarvas környékieknek a maradás vagy elvándorlás másféle hangsúllyal van jelen az életünkben, mint a külhonban ragadtaknál – és akkor jön egy színész, aki Wass Albert, Reményik Sándor, Juhász Gyula és Szilágy Domokos verseinek segítségével, erőltetett drámázás vagy zászlólengetés nélkül megérteti a helyiekkel miérteket és a hogyant.

Molnár tehát – muszáj így fogalmaznunk – komoly fórral indul, amikor a melankóliát, a menni vagy maradni kérdését délvidékiként mondja a szemünkbe. Mert a szemünkbe mondja: az előadás során a pőre, egy fogassal, egy írógéppel, egy üveg borral berendezett színpad átalakul, olykor a nézőtér, vagy akár egy néző is darab részévé válik. Molnár mocorog, rohan, ránk- és (most figyeljenek) a „VILÁGOT JELENTŐ” deszkákra ront, a hátunk mögé kerül, a vállunkat rázza olykor – és az előadás így sem lesz erőltetett. Könnyen fordulhatna pátoszos, sírva vigadós műmagyar nótázásba a dolog, de milyen szerencse, hogy ez nem történik meg. Amit látunk, az szép. A mellveregetés, a különb nép foszlott és műanyag ideája kimarad, helyette ott a magyarság tengerérzése, a fellengző napfelkelte helyett a kikelet, a fekete föld a marokban, ami az előadás pengeélen táncolásának, de a rossz irányba való beborulás nélkül válik érthetően a szív mellől való szomorúsággá. Fájdalommá. Betemethetetlen léleklukká.

Molnár Zoltán, fogalmazzunk így: nagyot ment a minap a Szarvasi Vízi Színházban. A kérdés, hogy mi hogy teszünk: megyünk-e nagyot, vagy maradunk itt, itt maradunk… mert a víz szalad, a kő, az marad.

Adamik Zsolt

Fotó: Kepenyes Balázs

Interjúnkat Molnár Zoltán színművésszel Ide Kattintva olvashatják!