Cirkusz helyett nagybetűs CIRKUSZ – visszaadta a műfajba vetett hitünket a Fővárosi Nagy

Pl. Stephen King óta nem mulattunk ilyen jól néhány bohócon – pláne, hogy ezek nem felzabálni, hanem felvidítani akarták a lelkünket.

Sorok Írója falusi gyermek, a föld sója, a Vízi Színházba a faluból biciklivel járul el, kiöltözve, mint a Petőfi hasonmásverseny második helyezettje, a netet gémeskútról hordja be, ilyesmi.

Neki a cirkusz sajna egészen mást jelent.

A gyerekkorból megmaradt emlék először is a hangosbeszélő autó: a rendszerint romlott, sárga zsiguli hirdette ugyanis, hogy a nagyréten (azóta összebrüsszelezte egy szökőkút, meg egy üzemi konyha) csudát lát majd, aki eljön, igen, csudát mondott az autó csoda helyett, és aztán nőtt valami kopott sátorféle is, ahová este a nagyija (már Sorok Írójának) elvitte az unokát, mondván: minőségi szórakozás érkezett Örménykútra.

Pedig én csak a szőrehullott, szomorú tigrisekre emlékszem. Meg arra, hogy féltem a bohóctól (lásd: Stephen King).

Azt, hogy a cirkuszt lehet másképp is csinálni, érdekes módon a Szarvasi Vízi Színpadon tapasztaltam meg (lásd: Sorok Írója).

Elsőképp nem is a Fővárosi Nagycirkusz műsora, hanem a Freak Fusion Cabaret-é világított rá, hogy van ám a műfajban jócskán lehetőség – de persze amit ők, lelkes fiatalként nyújtani tudtak, az más kategória, kb. karbantartott VHS a Blue-Ray lemez mellett. Nem színvonalban több az Nagycirkusz produkciója a másiknál, hanem grandiőzben, mennyiségben, TAPASZTALATBAN, elhivatottságban, és legfőképp a szakma gyökérzetéig lehatoló ismeretében.

A Fővárosi Nagycirkusz úgy táplálkozik a régmúltból, hogy láthatóan mer haladni a korral.

Talán ezért NAGY cirkusz.

Nincsenek szőrehullott tigrisek, kancsal, protkós oroszlánok. (Bár ezt mintha már alapból tiltanák – mondjuk kutyusok vannak, de nem úgy festettek, mint akiket elzárnak egy évre egy pincébe, hogy OKLUJÁ’!) Nincs unalmas bohóctréfa – zenebohócok vannak, de olyanok, akikre Somló Tamás is csak csettintene. Van ezen túl látható lelkesedés, kerek műsor, és elképesztő akrobaták – mondtuk már eleget, profi, Pókembert a sarokba állító légtornászokat nézni olyan érzés, mintha az ember lábujja röhögne közben az apuhasunk alól, hogy „Odanézz, ezek a levegőben pörögnek négyet, és három, egymás nyakában álló csávó nyakában landolnak, majd taps, te meg mikor is értél el engem utoljára? Húsz éve?”

Apropó, kerek műsor: a Cirkusz egy vonatutazás köré keríti az előadást, ami igen jó húzás – egyszerre lesz benne egy pici színház is tehát, ami sosem árt. Ez legfőképp felnőtt-fejjel fontos – a gyerek, már bocsánat, de tojik az egészre. Mert a gyerek rettentően élvezi az egész műsort, és ez az igazi fokmérő. (Nagyon komoly tudományos értekezés történt amúgy a hátunk mögött, mert az egyik kisfiú KIKÉRTE magának, hogy ha ezek nindzsák, akkor miért nem lőnek a kezükből energialöketet, mert a nindzsa ugrabugra közben valójában ehhez gyűjt energiát. Ja, és vajon hol tanultak nindzsáskodni? És ő mikor mehet?)

Fekete Péter államtitkár sajnos ezúttal nem volt jelen, de amikor anno arról beszélt, olyan lelkesen, ahogyan csak ő képes, hogy a cirkusz CIRKUSZ, hogy a műfaj nem halott, még csak tetsz se. Hogy a cirkusznak nem csupán múltja van, de (értő kezekben) jövője is.

Igaza volt. Erre a Fővárosi Nagycirkusz Dinasztiák című műsora volt a bizonyíték.

Akrobaták akarunk lenni.

AZs