Forog a Körhinta

Forog a Körhinta: teltházzal indult, vastapssal zárult a Vízi Színház megnyitó előadása

„Az elmúlt, bezártsággal terhelt 15 hónap után végre újra együtt lehetünk Magyarország talán legkülönlegesebb, legszebb kulturális színterén”

Ezzel a mondattal tette

Fekete Péter kulturális államtitkár, Jászai Mari-díjas magyar színházi rendező egyértelművé a Szarvasi Vízi Színház 11. évadának első, megnyitó előadása előtt, hogy milyen különleges helyzetben is vagyunk mi, látogatók. Mint hozzátette: hosszú hiátusnak szakadt vége június 17-én – már-már beleszoktunk abba a furcsa „bentlevésbe”, ami az elmúlt másfél évben sújtotta a közönséget. „A Szarvasi Vízi Színház az az egyedülálló helyszín, amely megérdemel minden támogatást – mi pedig mindent megtettünk azért, hogy tovább gyarapodhasson, fejlődhessen, épülhessen a nézők örömére. 15 hónap hosszú idő – itt az ideje annak, hogy újra együtt legyünk, és minél több színvonalas előadással örvendeztessük meg a közönséget.”

Tény: üres szék alig-alig akadt. Együtt várhattuk a csodát.A csoda pedig jött, de erről kicsit később.

Az előadás előtt Babák Mihály polgármester köszöntőjét követően Seregi Zoltán, a Békéscsabai Jókai Színhát igazgatója arról beszélt, hogy a Szarvasi Vízi Színház életében mit is jelent ez a 11, együtt töltött év: „11 év alatt megismertük a közönséget, és ez a közönség már-már mint közösség van jelen, minden arc ismerős, és örömmel tölt el, hogy sikerült megtartani, sőt, tovább gyarapítani a nézők számát.” Seregi Zoltán mellett természetesen a színpadra állt Vidnyánszky Attila, aki nem „csupán” mint a budapesti Nemzeti Színház igazgatója, hanem mint a nyitó előadás színművének rendezőjeként volt jelen: „Az a dolgunk, hogy örömet, ünnepet hozzunk. Ha ez sikerül, az a legnagyobb ajándék.”

És hogy hozott-e a Nemzeti Színház vendégelőadása ünnepet és örömöt?

Röviden és velősen szólva: hozott. 

Repülünk, Mari!

Filmet, ráadásul legendás, korszakos filmet színpadra adaptálni embert próbáló feladat – a film eszköztára (mondjuk?) nyilván teljesen más, mint a színpadé: ami ott működik, és a mennybe emel, az a színpadra egy az egyben áthúzva működésképtelen, talmi, ócska, bágyadt. Most tényleg magyarázzuk? Teljesen fölösleges: Fábri Zoltán 1956-os mozija nem csupán azért az egyik legfontosabb magyar film, mert a korszak „termelési, szocialista realista, téeszesítős” stb. alkotásai, azaz az akkorra már untig ismételt formulára ráhúzva hozott létre valami időtlen csodát. Nem csak Fábrin múlott: Hegyi Barnabás operatőr nélkül ma nem lenne a boldog pörgésből hirtelen kiszakadó, rettegő körhintázás, nem lenne a csárdásba szédült, vitathatatlan szerelmi vallomás, amit nem szakíthat szét senki sem, legyen mögötte bármely ősi és földhöz/röghöz kötő akarat… és az a láng, ahogy Törőcsik Mari és a Soós Imre égtek a vásznon, az szinte utánozhatatlan, egyedi, és megismételhetetlen.
Vagy csak majdnem az.

Vidnyánszky eleinte mintha képeskönyvből dolgozna: megvannak a filmből ismerős, kötelező körök (nagy változások Fábrihoz képest nem is nagyon vannak), a vásár, melynek egyik oldalán ott van Farkas Mihály, a leendő kérő, a pénzes, és a folyton hangoztatott vagyonosságában különb FÉRFI (Farkas Dénes meglehetősen erős alakításában a pökhendi figura bárki számára ismerős lehet), és a Pataki család, akik VALAMI különös okból kifolyólag juszt sem vesznek részt a mulatságban. Ez a különállás talán kaphatott volna kellőbb magyarázatot – Pataki István (Varga József), a felesége, Patakiné (Szűcs Nelli) színpad széli jelenléte valami lekicsinylést sugall: „Mi az az ESZTRÁD, édesapám?”, kérdezi Mari, a lányuk a doboló zenebohócot látva, mire az apa azzal tromfol utálkozva, hogy valaki már megint kitalálta a világot.

Elég ez ahhoz, hogy a család, és az ünneplő sokaság között meglegyen a feszültség? Nem biztos.

És hát a Mari.

Vidnyányszky Attila a bemutató előtt természetesen a filmet beragyogó Törőcsik Mariról is beszélt – mint mondta: hiszi, hogy a nemrég elhunyt színészlegenda szelleme ezt az előadást is körbelengi majd. Szász Júlia Mari szerepében… és itt most Sorok Írója persze, hogy megakad, mert Törőcsik Marit túlszárnyalni képtelenség, és a fiatal művésznőnek nem is sikerül – de tény az is, hogy nincs is rá szükség. Ez a Mari egy kicsit más: öntudatosabb, erősebb talán, elhisszük neki, hogy a saját lábán is megállni képes karakter. Nem áldozat, csak ameddig muszáj. Berettyán Nándor Bíró Máté szerepében szintén más, mint a Soós Imre által filmbe égetett, a dühével generációk óta öröklődő, a röghöz kötve kötelező szokásokat juszt is széjjel repesztő figura – ő szelídebb talán, de ugyanolyan céltudatos, a szerelméért tűzön-vízen átgázolni képes karakter.

Merthogy a szerelmet eltitkolni nem lehet. Akkor se, ha muszáj.

De csodát emlegetettünk, és az eleinte kicsit billegő előadás hirtelen magára talál. Ebben nagy szerepe van a Magyar Nemzeti Táncegyüttes elképesztő koreográfiájának (Zsuráfszky Zoltán)– amit itt látunk, az nem a lépten nyomon koptatott, magyarkodós művirágvasárnap: elképesztő, mennyi élettel és energiával töltik meg a Vízi Színház színpadát a néptáncosok, egyszerűen grandiózus, amit láttunk. És amikor Mari őrlődése a két kérő között rémálomba csap át – na onnantól a néző csak a száját táthatja, mert mukkanásról szó se lehet. Már csak azért sem, mert a színpadon jelen lévő zenekar alig áll le, végig a nótánkat húzza… mi meg hiszünk nekik. Elhisszük, hogy van remény, és hogy egy csárdás gyilkosabb lehet bármilyen fegyvernél.

Onnantól lesz érthető, hogy a rendezőt a társadalmi elvárások helyett az emberi érzelmek, a józan ész kontra dobogó szív érdekli: hogy vajon győzhet-e egyik a másik felett, vagy marad a „föld a földhöz házasodik” örök, és fájdalmas valósága. Bámulatos, ahogy a díszletek nem elnyomják, hanem kiegészítik az előadást, és bámulatos, ahogy egyszercsak a Vízi Színpad megtelik fájdalommal, és örömmel, és szédüléssel… és Vidnyánszky eléri, hogy együtt pörögjünk a szerelmesekkel, akiket se ég nem választhat el, se föld, se pénz, se semmi más hatalom.

Onnantól elhisszük, közel két órára, hogy van a világban szépség – elég megpördülnünk magunk körül, majd onnan lesni a kaleidoszkóp-képbe ragadt valóságot.
És ez jó.

Adamik Zsolt

Fotó: Kepenyes Balázs