Egyszerűen csak jól érzem magam – villáminterjú Molnár Zoltán színművésszel

A szarvasi közönség az egyszemélyes „Szeretnék néha visszajönni még” című darabban láthatta őt a Vízi Színházban. Az előadás utáni csendben, a színpad közepén kérdeztük – azaz máris adta magát a kérdés, a hatalmas nézőteret látva, hogy vajon mennyire félelmetes egy monodrámában, pőrén és egyedül kiállni a közönség elé?

– Újvidéken végeztem a színművészetin, és a negyedik évben, a vizsgaelőadásnak két része van: az egyik egy közös előadás az osztállyal, ezen felül pedig mindenki kötelezve van egy monodrámára is. Ezt én úgy oldottam meg, hogy a legjobb haverommal csináltunk egy kettest, egy „duódrámát” – ez talán válasz is a kérdésedre: már akkor sem mertem egyedül nekiállni, egyszerűen halálfélelmem volt. Az, hogy én magamban legyek a nézők előtt… elképzelhetetlennek tűnt.

– Most mégis itt vagy, sehol a legjobb haver, aki esetleg kisegítene.

– Igen, ez így van – egyszerűen úgy esett, hogy pár évvel ezelőtt, mikor kevesebb volt éppen a meló, akkor kezdtem el dolgozni ezen az anyagon. Nyilvánvaló volt már az elején, hogy ez nem csapatjáték, csakis én leszek a színpadon, de úgy voltam vele, nézzük meg, mi történik. És ez történt. Belerázódtam – bár az első előadáshoz képest most már a természetes drukkon és félszen kívül már nincs bennem különösebb ijedtség sem.

– Két évig formáltad tehát a szöveget. Mi volt a döntő abban, hogy melyik vers marad, és melyik esik ki?

– Valójában elég természetes folyamat volt – rengeteget olvastam, és közben mérlegeltem, vajon az egyik vers mit hoz elő, mit ad a nézőnek, egyáltalán át tudja-e adni azt, amit én mondani szeretnék. De, amikor tanultam a szöveget a Duna parton, még akkor is ott volt bennem a kétség, hogy biztos, hogy én akarom ezt? Elég „komoly” vagyok ehhez? Aztán akartam. Egy idő után az anyagban megjelent az a mélység, amit szerettem volna átadni. Kerülni akartam a pátoszt meg azt a fajta sztereotípiát, ami az efféle előadásokhoz „hozzáragadt”… mondom, a dolog mélységét kerestem, ami sokkal konkrétabb, megfoghatóbb, és számomra is sokkal szebb és líraibb.

– Túl vagy az 50. előadáson. Mi változott az első óta, milyen most játszani a darabot?

– Azt hiszem érettebb lettem, és lazább. A kezdeti „túljátszás” helyett most már hagyom dolgozni a szöveget. Felvidék, Muravidék, Erdély, Szlovénia… rengeteg helyen jártunk, a legkisebb falvakban is. Csodás vidékeken láttak minket vendégül. Persze, hogy felemelő dolog ez.

– Mi volt a legmeglepőbb reakció a közönség részéről a több, mint félszáz előadás során?

– Kettő ilyen esetem volt: az egyik nálunk, Törökbecsén, ami egy kis városka, alig lakják magyarok… és az előadás után odajött hozzám egy bácsi, és adott a kezembe 100 dínárt. Kivette a pénztárcájából, amiben más papírpénz nem volt, talán az utolsó fillérjét szánta nekünk, de könnyezve mellénk lépett, és nekünk adta. A másik eset is hasonló: Nagyváradon az előadás után egy sírdogáló, nyugdíjas tanítónénitől kaptunk tőle 30 lejt. Azt mondta, ez most minden pénze, de oda kell adja nekünk. Nyilván nem a pénz miatt, de azért ezek nagyon erős pillanatok voltak, beleborzong az ember, ha rá gondol.

– Élménynek milyen volt a Szarvasi Vízi Színházban játszani?

– Kicsit meg voltam ijedve, hogy ekkora helyen kell fellépnem, mi lesz, ha senkit sem érdekel… de lám, milyen sokan voltunk, ami mindig felemelő. Ez a csodálatos környezet, a szabadtér is más hatással járt, úgy érzem – egyetlen átkozott szúnyog nem akart az istennek se lerepülni az orromról, de most úgy megyek haza, hogy feltöltött ez a színpad. Egyszerűen csak jól érzem magam.