A szarvasi közönség az egyszemélyes „Szeretnék néha visszajönni még” című darabban láthatta őt a Vízi Színházban. Az előadás utáni csendben, a színpad közepén kérdeztük – azaz máris adta magát a kérdés, a hatalmas nézőteret látva, hogy vajon mennyire félelmetes egy monodrámában, pőrén és egyedül kiállni a közönség elé? – Újvidéken végeztem a színművészetin, és a negyedik évben, a vizsgaelőadásnak két része van: az egyik egy közös előadás az osztállyal, ezen felül pedig mindenki kötelezve van egy monodrámára is. Ezt én úgy oldottam meg, hogy a legjobb haverommal csináltunk egy kettest, egy „duódrámát” – ez talán válasz is a kérdésedre: már akkor sem mertem egyedül nekiállni, egyszerűen halálfélelmem volt. Az, hogy én magamban legyek a nézők előtt… elképzelhetetlennek tűnt. – Most mégis itt vagy, sehol a legjobb haver, aki esetleg kisegítene. – Igen, ez így van – egyszerűen úgy esett, hogy pár évvel ezelőtt, mikor kevesebb volt éppen a meló, akkor kezdtem el dolgozni ezen az anyagon. Nyilvánvaló volt már az elején, hogy ez nem csapatjáték, csakis én leszek a színpadon, de úgy voltam vele, nézzük meg, mi történik. És ez történt. Belerázódtam – bár az első előadáshoz képest most már a természetes drukkon és félszen kívül már nincs bennem különösebb ijedtség sem. – Két évig formáltad tehát a szöveget. Mi volt a döntő abban, hogy melyik vers marad, és melyik esik ki? – Valójában elég természetes folyamat volt – rengeteget olvastam, és közben mérlegeltem, vajon az egyik vers mit hoz elő, mit ad a nézőnek, egyáltalán át tudja-e adni azt, amit én mondani szeretnék. De, amikor tanultam a szöveget a Duna parton, még akkor is ott volt bennem a kétség, hogy biztos, hogy én akarom ezt? Elég „komoly” vagyok ehhez? Aztán akartam. Egy idő után az anyagban megjelent az a mélység, amit szerettem volna átadni. Kerülni akartam a pátoszt meg … Bővebben: Egyszerűen csak jól érzem magam – villáminterjú Molnár Zoltán színművésszel