Verdikt: nem lenne szabad játszani a Monte Cristo grófját

Már hogy nem csupán kétszer egy évben.

Sorok Írója (bevallás következik:) csak hallott eddig, s látni sose látta a mindig tuti teltházas, a Vízi Színház színpadán az összes évben a Jókai Színház vendégelőadásaként kétszer IS játszott darabról. Sorok Írója imádja a legendákat, de azért erről az előadásról már inkább csak csupán piacos pletykának tűntek az efféle képtelenségek: szó volt fregattról, ami az előadásba építve a Körösön lép be a képbe, sőt, léghajóról, amellyel Edmond Dantes Monte Cristo a párizsiak közé, mint főnemes betoppan.

Beesik.

Egy színpadon. Haha. Persze. (James Caviezelnél különben stimmelt a léghajó, csak ugye az a 2002-es, igen pofás filmes verzióban megoldhatóbbnak tűnt, mint a világot jelentőn. Mondjuk abban meg Körös nem volt. Mindegy.)

És IGAZA volt Sorok Írójának: se hajó, de még egy lufi se. Semerre sehol.

Viszont.

Nos.

Well.

Meg vagyok akadva teljesen – mert már ÉRTEM, hogy miért játsszák a darabot kétszer IS egy évben.

Mert háromszor kellene.

Azért, mert fantasztikus élmény. Azért.

Van egy fogalom: a túltolni. Amikor SOK a MINDEN a színpadon. Amikor RENGETEG a fény, PLÁNE még TŰZIJÁTÉK is van, a díszlet TÖMÉRDEK és BITANG komoly táncrend kell a mozgatásához… a szereplők meg: hát ezek FOLYAMATOSAN énekelnek, és nincs egy cseppnyi szünet sem az ÉRZELEMVIHARBAN… ilyenkor szokott egy előadás cukros végbe fulladni, szörp lesz, túl sűrű, amit nem csak a kritikus, de a néző sem nyelhet le köpködés, vagy legalábbis szó nélkül.

Nos, a Monte Cristo grófja pont ilyen volt. Harsány, túltolt, belakhatatlannak tűnően bonyolult színpadképpel machináló.

ÉS MŰKÖDIK.

Csoda, de működik: ez a színház, ezért jár az ember színházba, az efajta csodáért, amikor az óramű pontos, a mozdulatok, a fény, a robbanás, a szereplők és a dalok a helyükön vannak, de úgy, TÉNYLEG úgy, mint egy antik, de sok éve megbízhatóan működő aranyzsebórában az alkatrészek.

A Monta Cristo végig a pontos időt mutatta. Pedig minden ellene szól: mégis működik. Libabőrösen. Felállva tapsolósan. Azóta a soundtracket hallgatósan.

A pénteki előadást végül elmosta az eső. Sorok Írója sokáig hitte, hogy a villámló égbolt, a haragos felhőhadsereg, az rendezői elgondolás, a mennykő If várának díszlete, vá, micsoda ötlet, EZT HOGY INTÉZTE EL A SZOMOR? de aztán lezuhant az ég.

Hétfőn viszont bepótoltunk mindent.

Jó, igaz: komoly dreamteam állt össze a darab sikerének érdekében – zenéjét szerezte, dalszövegek: Szomor György, Alexandre Dumas regénye alapján írta: Pozsgai Zsolt, a koreográfus Fejes Kitty, a hangszerelésért Lippényi Gábor felelt, a dramaturg Zalán Tibor, a jelmeztervező Papp Janó, és a durva díszletet, ami mozog, ül, fekszik és fára mász, ha arra van épp szükség, maga Fekete Péter tette a színpadra fel.

Ezek óriási nevek a szakmában, a békéscsabai színházvilágban az Avengers, kábé.

És a szereplők? Nyilván akkor ők a rosszak. Hát a francokat: Gulyás Attila a fiatal Edmond Dantesként ügyesen vezeti fel a 14 év után a semmiből felbukkanó Monte Cristót. Azt a szerencsétlen flótást, aki 14 évig érlelte magában a bosszút, tudván, hogy a háta mögött röhögik, és hogy csőbe lett húzva… ez a puskapor 14 éven át halmozva a legkisebb szikrára robbanna világgá – és Edmond az If várában történő szanatóriumi kezelés után fogja magát, és lazán rágyújt felette.

Ő is elég persze: és megszületik a Bosszú Angyala.

14 évnyi hazugság durran ekkor az antagonisták arcába.

Ennek SÚLYA VAN, mert SÚLYA KELL LEGYEN. És ezt túlzás nélkül, a pojácáskodást mellőzve összehozni egy színésznek baromi nehéz feladat. És amikor Edmond Dantes úgy dönt, hogy mivel nem játszhatja a szerelmest, Hogy eltöltse e csevegő időt – Úgy dönt, hogy gazember lesz – az egy olyan erős pillanat, olyan durván hidegrázós/libabőr, lélek-robbanócukorkás, mindent beleeresztett, de HELYESEN HASZNÁLT extravaganza, hogy nincsenek rá szavak.

Mégis írtam egy csomót, de mondom: nem tudom visszaadni azt, amit Szomor művel. Pláne, hogy ő maga a rendező is. Ez egy zseni. A prózai részeknél az a visszafojtott düh, az az elfojtott, de vihart ígérő, némaságában is ordító suttogás, amit Monte Cristóként, a halott (mert kétség nincs: halott) Edmond Dantes szellemeként lánccsörgetés helyett művel… nos, én soha nem szeretnék ezek után nemhogy senki, de legfőképp Szomor György ellensége lenni.

És a többi szereplők:Szrapkó Nándor ütni valóan ócska alak, mint Fernand,Várfi Sándor Danglarsa nem kevésbé… aki viszont tényleg egy apró ékszerdobozban adja át a szerelmet, a vágyat, azt, hogy aki megkerült, az most már legyen az övé, csak lám, micsoda pofon: MÉGSE KERÜLT MEG, mert már elveszett, nincs tovább, az Gubik Petra. Csakis ilyen Mercédést vagyok hajlandó elfogadni.

Nagyon nehéz komolyan venni egy musicalt – sorolják is rendesen a könnyű műfajok közé. Nyilván vígjáték, ha már musical – happy end, meg amit akarsz. Pedig rohadt nehéz ám a jó musical. És lám, itt is vannak komoly kakukktojások. Míg a La Manchánál a színpad minimalizmusát dicsértük, itt muszáj annak gazdagságáról szólnunk: a tűzijáték TÉNYLEG csak hab volt a tortán. És tegyük hozzá, nem csupán a társulat, hanem a Szarvasi Vízi Színház is megmutatta, mire képes – pölö ilyen kisebb csodákra is.

Amelyek HATÁSSAL vannak.

Sorok Írójának az évad vége felé, a HATÁSNAK köszönhetően például döntenie kell: vagy La Mancha lesz, és hisz, és mer álmodni, vagy Monte Cristo. Hisz vagy ez lesz, hogy „Hallgass rám, ó Te rettentő bűnös világ/Bármily aljas és züllött is légy./ Egy lovag, ím, kibontja a jog zászlaját, /Hogy példát csak őróla végy…” vagy az, hogy „Szívemnek kitépem hát/ Minden sebét, fájdalmát./ Ki kell tépnem őt, megölve hatalmát. (…)Fordult a kocka, Új lap lett osztva./Edmond Dantes nincsen már, Helyette megszülted, világ,/A bosszú angyalát: /Monte Cristo grófját!”

A döntés még várat magára. De köszönöm a Békéscsabai Jókai Színháznak, a Vízi Színháznak, hogy KAPTAM lehetőséget, hiszen kimondták helyettem, amit ki kell.

Köszönöm. Felállva. Meghajlással.

AZs

Fotó: Kepenyes Balázs