A Zenthe Ferenc Színház vendégelőadása vitte el a hét előadása címet

2021.08.15.

Legalábbis Sorok Írójának a képzeletbeli listáján az Ördög igen előkelő helyen szerepel.

Molnár Ferenc darabja vígjátékként került ugyan a programpapírra fel, és igen: elvileg az is. Volt, hogy nevettünk, de a dermedt csönd, mint olyan, gyakrabban volt tapasztalható – az Ördögben ugyanis az a pláne, hogy a nevettetés mellett komolyan elgondolkodtat. Hogy mit is hazudunk magunknak, pl. erről. Vagy mi lenne, ha úgy tudnánk tükörbe nézni, hogy VALÓBAN azt lássuk, akik vagyunk.

Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd. Szemem tavában magadat látod:/Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Ilyesmi.

Bakos-Kiss Gábor Jászai Mari- és Vastaps-díjas rendező pedig láthatóan örömmel nyomja az arcunkat a búbogáncsba – Sorok Írója filmes csávó, és utoljára akkor jött el ennyire zavarban egy előadás végén, amikor David Fincher zseniális Holtodiglanját tekintette meg. A két mű között max az évszázad és a celluloid a különbség – legalábbis mindkettő pont annyira felhőtlen boldogsággal ordítja az arcunkba, hogy HAZUDSZ.

János, a tehetséges festő izgatottan várja legjobb barátja feleségét, Jolánt, hogy megfesse a portréját. A találkozás kínos, mindketten próbálnak felülkerekedni egymás iránt táplált, elfojtott szerelmükön. Jolán már éppen készülne modellt ülni, amikor váratlanul megjelenik egy elegáns és sötét tekintetű alak, az Ördög. „Sehonnan se jöttem és sehova se megyek. Itt vagyok.” – mondja, és itt is marad, amíg ravasz tervét véghez nem viszi. Nem nyugszik, míg fel nem fedi a leplezett vágyakat, s a két szerelmest alaposan meg nem kísérti.

Na most ez tényleg egy frappáns leírás, de egy dologban nem stimmel – a darabban egyszer sem ejtik ki a szót (ÖRDÖG!), de hogy az Ágoston Péter által játszott sátánfi nem csak egy doktor (!) Kovács, azt már az elején sejteni lehet. Ágoston ráadásul baromira élvezi a gonosz ördögbögyörő szerepét, lubickol a rosszban, szorozzák meg Jockey Ewingot 100 ezerrel, és akkor kábé ott vannak a fiatal színművész által diktált skálán. Hálás szerep, amit a művész úgy tölt tele élettel, halállal, rakoncátlan eleganciával és pofátlan, kénkőszagú entyempentyemmel, hogy az ember nem tudja róla levenni a szemét.

Ami persze néha nem túl szerencsés – mert amennyire erős Ágoston, annyira kerülnek kissé árnyékba a többi szereplők. Pedig mindegyikük alakítása majd tökéletes: a Jászai Mari- és Vastapsdíjas Bozó Andrea, és a Jászai Mari-díjas Szabó P. Szilveszter párosa körül folyamatosan izzik a levegő, ezek nem élhetnek egymás nélkül, ezeket az ég (vagy a pokol) is egymásnak szánta – és ez a szál nem ül le egy percre sem, végig a jó értelemben vett levegőben lóg, majd a végén… hát, tetszik tudni, hogy van az.

Van a darab végén valami.