Hamlet nem lehet cinikus – villáminterjú Kedvek Richárddal

A La Mancha lovagja rendezőjével diákokról és életpályáról, valamint arról is szót ejtettünk, vajon mennyire könnyű útjára engedni egy végzős osztályt.

– Mióta rendezel diákokat? Hol és hogyan indult a szakmai karriered? Ott tartasz-e most, ahol mondjuk 5 éve szerettél volna?

– Diákokkal évek óta foglalkozom, de az érettségi utáni felnőttképzésben részt vevő „gyerekekkel” most dolgoztam először. Egy azóta is működő vers és prózamondó táborban indult a karrierem 15 évesen Veszprémben, onnan jött az ötlet, hogy jelentkezzek a Színművészetire. Sokáig profi kézilabdázónak készültem, a Telekom Veszprém utánpótlás csapataiban játszottam, de aztán amikor dönteni kellett, végül a színház győzött. Alulról kezdtem a „színházcsinálást”, először statiszta voltam a Madách Színházban, onnan felvettek a Nemzeti Színi Akadémiára, onnan a Színművészetire. Öt éve nem gondoltam volna, hogy a következő években először a Vers és Prózamondó tábor tanára leszek, aztán az Akadémia akkori igazgatója, Kovács Gábor Dénes mellett dolgozhatok a Biakban, mint színészmesterség tanár, majd végül leszerződtet a Színház és Filmművészeti Egyetem, hogy ott folytathassam az itt megkezdett munkát. Abszolút aláírtam volna ezt a forgatókönyvet öt éve!

– A minap szintén a színitanodások előadása volt műsoron – ezúttal a Boszorkányüldözés Salemben című Miller darabot tolta a trupp, és megint csak parádésan. Honnan a bátorság, mi az alapgondolat, pedagógiai törekvés, a “nemtommi” amögött, hogy a színháztörténet két “óriásából” lett végül vizsgadarab? Ez általános az artistaképzőben, már a mélyvíz (ha ez az), vagy ez a trupp volt olyan talentummal megáldva, hogy bele mertetek vágni?

-Tudatos választás volt, naná! Együtt töltöttem a srácokkal ezt a pandémiával, online színészmesterségórákkal szanaszét szabdalt tanévet, és tudtam, hogy képesek lehetnek megugrani a lécet. Gáborral sokat beszélgettünk január elején, hogy mik is legyenek a vizsgadarabok. Melyikünk rendezzen prózát, kié legyen a zenés? A Salemi az én ötletem volt, de végül (hosszas alkudozás után) a La Manchára „cseréltünk”, az igazgató úré maradt a prózai vizsga. A srácok nekiálltak megtanulni a dalokat, elkezdődtek a táncpróbák, majd leállt a jelenléti oktatás a járvány miatt. Nem hittem el! Hetekig online dolgoztunk. Videókat gyártottak a szerepeikhez. Aldonza buli után, Don Quijote és a szélmalomnak képzelt kilométerkő, interjú Sancho-val, a középkori paraszttal, Büdös Borbély a szántóföldön stb.

De kezdtünk kifutni az időből, és online neki kellett állni a rendelkező próbáknak. Simon Zoli lerakta a telefonját a székemre, bekapcsolta a kamerát, és úgy, hogy ők nem láttak belőlem semmit, csak a hangomat hallották, lerendelkeztem az előadást. Amíg élek nem felejtem el! Hatalmas bizalom és hit kellett a srácok részéről ehhez. Láttam az elképedt fejeket, amikor mondtam Nekik, hogy a díszlet egy kocka lesz, egy 6×8-as, fehér szalaggal körberagasztott tér közepén. Láttam a hitetlenséget a nehéz pillanatokban, a tanácstalanságot, de aztán amikor maguktól rájöttek, hogy ez működhet, onnan nyert ügyem volt már. Nagyon fontos volt az is, hogy a Salemi és a La Mancha szereposztása ellensúlyozza a szerepek aránytalanságát. Aki az egyikben kicsit játszik, az a másikban nagy feladatot kapott.

– Maradjunk a La Manchánál: milyen érzés volt a Vízi Színházban viszontlátni a munkádat, mi a srácok véleménye a helyszínről?

fotó: Kedvek Richárd, Facebook

– A helyszín egyedülálló. Varázslatos. Az előadás előtt hajnal 5-ig világítottunk, és nagyon sajnáltam, hogy nem kaptunk több időt a világításra. A táj és a folyó adta lehetőségeket az időhiány miatt nem tudtam 100%-osan kihasználni. De a vérszínű erdő az előadás záróképeként brutális volt. Én most jártam először ebben a csodálatos színházban, de amikor meghallottam, hogy lesz La Mancha Szarvason, akkor tudtam már, hogy a mi díszletünk a Körössel, és a túlparton lévő erdővel a háttérben fantasztikus lesz.

– A közönségnek nyilván megvan a maga élménymagja a La Mancha után. Számodra mi volt a vezérhangya, mi az a tőmondat, vagy gondolat, amit rendezőként el akartál mondani az előadással? Mi volt a legnehezebb, mi volt a legegyszerűbb a próbák és a meló közben? Egyáltalán: mennyi időbe telt színpadra pakolni a darabot?

– Mostanában olyan kőszínházi előadásokat láttam, ahol a színészek leginkább cinikusak és kiábrándultak voltak. Nagyon nehéz helyzetben volt ez a hivatás a pandémia nélkül is. Botrányoktól szabdaltan, minimális pénzből kell családokat eltartania színészeknek, kiszolgáltatottak, nem csak a színházban, de a civil életben is. De Hamlet és Liliom akkor sem lehet cinikus, nem lehet, hogy nem csillog a hit a szemükben az előadás közben, mert akkor megette a fene az egészet. Akkor a Hercegek győztek.

Bementem a mesterségórára, és fel akartam robbantatni az épületet ezekkel a srácokkal. Ők még nincsenek megfertőzve. Még az életüknél is fontosabb nekik a színház. A SZÍNHÁZ. Amikor látták, hogy komolyan gondolom, hogy minden idegszálammal csak rájuk figyelek, hogy minden tőlem telhető segítséget megadok nekik, tényleg hozták volna a dinamitot, ha azt kérem. Ezért mertem La Manchát csinálni velük, mert Don Quijoték. Mindannyian, velem együtt.

A legnehezebb az a folyamat mindig, amíg eléri a rendező, hogy a darab és az ő elképzelése együtt beszippantsa, és el ne eressze a színészt. És ez nagyon lassú, nehézkes, rengeteg türelmet igénylő időszak. Én látom magam előtt a kész melót, de ezzel a főpróba hétig egyedül vagyok. Próbáról próbára másnak van rossz napja, dekoncentrált, nagy színházban próbál, államvizsgázik egy másik egyetemen, motiválatlan, mert pici a szerepe. Közben persze nem volt annyi idő, amennyire szükség lett volna. Párhuzamosan próbált a La Mancha a Salemivel, ez egy iskola, ahol kevesebb idő van mindenre, mint egy színházban. Az utolsó héten szinte bent éjszakáztunk a Maciva Művésztelepen, de megérte.

– Színházat TANÍTANI talán mélyebb érzelmekkel teli vállalás. Mennyire nehéz útjára engedni egy végzős osztályt? Hol látod őket most, mondjuk 5 év múlva?

– Borzalmasan nehéz elengedni őket. Nem tudom, mi lesz velük, mit dob majd az élet Nekik. A színházhoz kell egy nagyon nagy adag szerencse. Remélem, és kívánom, hogy sikeres és meghatározó művészekként éljenek, bárhová is veti a sors Őket. Minden adottságuk megvan ehhez.

fotó: Kedvek Richárd, Facebook

– Ha körbenézel: Kiből van ma több? Vannak-e Don Quijoték a világban, mernek-e az emberek (mondjuk a közönség, vagy a fiatalabb korosztály) óriásnak látni egy szélmalmot?

– Hála Istennek, vannak. Kevesen. De vannak. És ha összeverődik belőlük egy maroknyi, akkor fantasztikus dolgok sülhetnek ki a találkozásból.

– Hogy él most Kedvek Richárd? Mik a terveid, mi jön most? Te – ha kérdezhetek az álmaidról – hol leszel 5 év múlva?

– Napokon belül megszületik a fiam, és most már minden csak e körül forog. Szeptemberben kezdek a Főiskolán tanítani. Szeretnék jó apa lenni. Ennyi.

AZs
borítókép: Kedvek Richárd, Facebook