Ez az osztály nem tud belenyúlni a rosszba – megnéztük a Boszorkányper Salemben-t

Hihetetlen, de már megint a Baross Imre Artistaképző Intézet vizsgaelőadása után tettük le a hajunk.

Az est házigazdája Radics Kata, az Apropó zenekar énekese

Kis töri: a salemi boszorkányperek a 17. század végi gyarmati Amerikában folytak le, a Massachusetts állambeli Salem városában, a kor puritanizmusa, hiedelmei és félelmei által keltett tömeghisztéria kicsúcsosodásaként. A perek 19 ember felakasztásával, egy agyonzúzásával és sokak bebörtönzésével zárultak.

Kovács Gábor Dénes rendező

Ebből Arthur Miller írt egy darabot.

Nem Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra, nem egy vattacukros, könnyű kis nyári izé, amiben a szerelmesek gyakran mondják, hogy zsötem. A bohózat meg valahogy nem adta magát a témához.

Ez a darab kérem arról szól, amit fentebb taglaltunk: boszorkányságból adódó kisebb félreértések, mint pl. akasztás a publikom szórakoztatása végett, árulás, a hiedelmek hirdetése mögött megbúvó emberi számítások, kisebb pénzéhség miatt történő lélekeladás, a másik kijátszása, ilyesmi.

Ja, és az is benne van, miféle dolog embernek maradni a hisztéria, a butaság és a tort ülő babonácia, illetve persze a hatalom (mely most épp papi reverendában pakolja a fát a pokolra rá) tomboldájának közepén… azt, hogy zsötem, pl. egyszer se mondják benne.

Vagyis mondják, csak épp nem úgy.

Ez ilyen mély, elég komoly lélektani izé, teccik érteni, na.

A La Mancha lovagja után a Baross Imre Artistaképző Intézet másik vizsgaelőadása ebből az Arthur Miller kis semmiségből készült.

Persze, majd pont ezek a VÉGZŐSÖK mondanak majd Sorok Írójának újat! Mondjuk arról, micsoda mélyen gazember az ember, ha a saját bőrét menti, vagy csak úgy, hobbiból, vagy mondanak neki mesét arról, micsoda erő kell, nem csak ahhoz, hogy emberként, egyenes gerinccel éljük meg azt, hogy itten most fel fognak akasztani valami nettó hülyeség miatt, hanem ahhoz is, hogy el tudjuk engedni a szerettünket a halál torkába bele, mert tudjuk: csak így maradhat egész és TISZTESSÉGES ember.

Aztán kiderül: megint csak holmi húsz éves gyerekek ásnak le, 2×55 percben olyan mélyre az emberi pszichében, melyet hívhatunk léleknek is akár, úgy, olyan profi módon, hogy a bányarigó csak éppen nem kezd el fütyölni a robbanás előtt. 

Én nem tudom mi folyik a Baross Imre Artistaképző Intézetben. De ezek megint megcsinálták. Ennek az osztálynak úgy fest, mindegy, hogy próza vagy musical: lejátsszák az ember haját a helyéről. Pl. én Ratched nővér óta embert nem utáltam annyira, mint Dichter Dórát Rebeca szerepében, és McMurphy óta nem tiszteltem annyira férfit, mint Proctort, ahogy őt Simon Zoltán hozza parádésan.

Az utálat itt most dicséret akar lenni, csak mondom.

MI A FITYFRANCOT írja még? A rendezés (vezényel: Kovács Gábor Dénes) tökéletes, üresjárat nincs, a Vízi Színház be lett lakva, a tempó pörög, mint egy megveszett búgócsiga, és olyan megveszekedett csendeket képesek ezek a gyerekek a nézőtérre varázsolni, hogy azt (bocsánat, de muszáj) egyes előadások tapasztaltabb, ÉRETT szakmunkásai maximum csak ugatni képesek.

Dicsérni jöttem – merthogy a magyar színjátszás jövőjét ennek a két előadásnak az alapján temetni nem érdemes, az tuti.

Kitűnő este volt.

Megint.

Adamik Zsolt

Fotó: Kepenyes Balázs