Sajátos Csárdáskirálynő-feldolgozás aratott osztatlan sikert a Vízi Színpadon

A Szibériai Csárdás egyszerre volt mély és könnyed, könnyet pedig egyszerre fakasztott a szomorúság és a nevetés. 

Sorok írójának dédapja a II. világháború forgatagában tűnt el. Mint később kiderült, egy ukrajnai hadifogolytáborban találta meg a halál – hogy ott mi történt, sose fogjuk megtudni. De lehet, hogy ott is volt tábori színház. Lehet, hogy ott is úgy próbáltak meg túlélni, hogy a művészetbe menekültek – mint a darab szereplői. Akik kapnak egy visszautasíthatatlan ajánlatot.

A József Attila Színház előadása egészen sajátos egyveleg – Tasnádi István ráadásul egy igaz történetet dolgozott fel, amikor színpadra írta művét. Magyar katonáknak kell megszólaltatniuk Kálmán Imre zseniális operettjét, a Csárdáskirálynőt. Nincs jelmezük, díszletük, alig van hangszerük, nincs közöttük képzett színész, és a női szerepeket is nekik kell játszani. Viszont a hazajutás a tét, tehát nem kérdés: az előadásnak sikerülnie kell.

Szó se róla: ennél sajátosabb Csárdáskirálynő-feldolgozást ritkán látni magyar színpadon. A rendező, Hargitai Iván magabiztosan vezeti végig a történetet: a majdnem-főszereplő karmester naná, hogy egy nő miatt kénytelen bezupálni az I. világháborús frontra, ahol szinte azonnal fogságba esik. Szibériába szállítják, ahol nem csak a hómező végtelen, de a kétségbeesés is. Hazajutunk-e valaha? Szeret-e az, akit búcsú nélkül kellett itthon hagynunk? 

Olyan égető kérdések ezek, amiket a rácsok mögött majdnem képtelenség megemészteni. Kell valami, ami a föld felett tartja a lelket – vagy különben jön a fagyos földbe csákánnyal vágott sírgödör. És elképesztő, de még ebben a kétségbeesésben is kaphat helyet a humor – Hargitai (főleg a második felvonásra) még azt is behozza a képbe, hogy a nevetés is lehet a túlélés forrása. És az, hogy a Csárdáskirálynő ismerős taktusai egészen más megvilágításban kerülnek a színre, egészen más helyzetekhez passzolnak és idomulnak a szöveghez, telitalálat – itt csak az nem szerette meg az operettet (még ha eddig talán utálta is), akinek nincs füle. 

Mindez persze mit sem érne az elképesztően erős szereplőgárda mellett. A szereplőgárda, akik aktív zenei résztvevői is a darabnak – kacsasípon és hegedűn, ukulelén és hegedűn, kályhacsövön és falábon teszik hozzá csodálatos lendülettel a dalokhoz a sajátjukat. Már ez a színpadi húzás is megér egy vastapsot – de álljanak itt a nevek (mert a karmester, aki a cselekmény beindítója, később a csoport részévé válva arat osztatlan sikert): Lábodi Ádám, Lukács Dániel, Fila Balázs, Chajnóczki Balázs, Galkó Balázs, Ottlik Ádám és akit esetleg kihagytunk, mind csapatként játszanak, játszva hozzák ki a maximumot, színpadi jelenlétük olyan csoda, amit ritkán tapasztalni meg. Ez a Csárdáskirálynő-bootleg bőven tartogat meglepetéseket – ilyen a Mizzi Günther, primadonnát alakító Horváth Csenge egyszerre kokett és érzékeny jelenléte, ami a hangjával párosítva csak emel az egész darabon. 

A Szibériai Csárdás unikum, teljesen különös, de abszolút sikeres vállalkozás. Egyszerre komédia és tragédia, egyszerre nevetünk és sírunk – pláne, hogy a végén senki sem nyer, maximum azt a pár napot, amit a darab összerakása során közösen átélhettek a hadifoglyok. 

Sose rosszabbat magyar színpadra. 

A. Zs.