Carpe diem!

Az Orlai Produkció, Sebestyén Aba rendező, Cári Tibor zeneszerző, Sós Beáta látványtervező, Hernádi Judit és Kern András elképesztően jó estét szerzett a szarvasi nézőknek (persze, hogy teltház volt, nagyon-nagyon vártuk már), élveztük az előadás minden percét.

A Kalamazoo Michelle Kholos Brooks és Kelly Younger kortárs amerikai darabja, két idős ember egymásra találásáról szól. 

Elveszítették korábbi párjukat, talán választják egymást, mert érzik, hogy a másik még mindig szereti elvesztett társát. A nő madárrajongó, a férfi fémdetektorokkal gyűjt kincseket; egyikük katolikus, a másikuk zsidó; Pegnek öt lánya van, Irvingnek egy fia; egyik fejest ugrana az életbe, a másik tartózkodóbb. Érzékenyek, sérülékenyek, rigolyásak, de nyitottak egymásra és az élet élvezetére. Amikor Peg egy ismerkedős oldalon rátalál Irvingre, megérkezik a szerelem, első látásra. Az első randevú és a másnap reggel után a két idősödő romantikus komplikált helyzetben találja magát: a közös jövőhöz bizony még az ő korukban is fel kell nőni. Addig viszont még rengeteget lehet röhögni.

Mit akarnak ezek még? – kérdeztük húszévesen, ha az idősebbek szerelméről esik szó. Pedig az ember sohasem túl öreg ahhoz, hogy fiatal legyen! A remek humorú, fordulatos komédia megmutatja, milyen a romantika akkor, amikor már a “B” oldal forog. Aztán elmúlunk húsz évesek, és már tudjuk: igenis akarunk még valamit. Valamit, ami mi vagyunk. Nagyon szeretjük a gyermekeinket, unokáinkat, szeretjük a munkánkat, de kell valami, ami csak mi vagyunk.

Az előadás elején láthatjuk, ahogy a társkereséshez elmondják az életrajzukat, a másik nemnek szóló üzenetüket.  Peg félszeg, érezhetően szégyelli, hogy erre „vetemedett”, el-elharap szavakat, olykor restelkedve végig néz magán. Csak akkor nyílik ki igazán, amikor madarakról kezd beszélni, ők a mániái, a mindenei, temérdek dolgot tud róluk, valósággal személyiségeknek tekinti őket, tán némiképp szerelmeinek is. Nagy álma, hogy eljusson a világ általa legfantasztikusabbnak tartott madárrezervátumába, Kalamazoo-ba, innen Michelle Kholos Brooks és Kelly Younger darabjának talányos címe. 

Irving a nő ellentéte, idős korára is igencsak bevállalós pasas, vagány, magabiztosan löki a süketet, érezteti, hogy számtalan nője volt már. Meglehetősen szókimondóan üzeni, hogy de még mindig „éhes”, nem bír leállni, nem szolid, időskori kapcsolatra vágyik, hanem pörgősre, és bizony szexet is akar, ahogy belefér. De azért neki is meg-megbicsaklik a hangja, ő is el-elbizonytalanodik, egyértelmű, hogy neki is lehetnek egészségügyi, lelki problémái, bármennyire is próbál hetvenkedni, bármennyire is visel kihívó piros inget, piros zoknit, bármekkora is a szája, őt sem kímélik az öregkori nyavalyák.

Minden jó, ha a vége jó, sok mulatságos perpatvar, rendszeres veszekedések árán, de csak eljutnak a Peg által annyira vágyott Kalamaoo-ba, ami akár a beteljesülés jelképe is lehet. Itt is beszólnak a másiknak, vehemensen szurkapiszálódnak. Úgy tűnik, nem hűlt ki a szerelem.

Végig röhögjük az előadást, nagyon jó szórakozunk ott a nézőtéren, szenzációs a Hernádi-Kern páros, nincs perc, amit unhatnánk. Aztán beülünk az autóba, vagy gyalogosan elindulunk haza, jönnek a gondolatok, és ezek már komolyak: csak remélni tudjuk, az ember sohasem túl öreg ahhoz, hogy fiatal legyen.