Álomszerű mese, mákonyos színdarab: ez volt a Kincskereső Kisködmön

Móra Ferenc műve a legjobb adaptációt kapta, amit csak kaphatott. 

A Kincskereső kisködmön nem egyszerű olvasmány. Egy kisfiú szembesül benne az élettel, és a saját fantáziavilágába fordítja bele – mindeközben a halál jár a nyomában, és elveszi tőle azt, ami a legértékesebb: a szülőt. Móra Ferenc 1918-ban saját gyerekkori élményei felhasználásával írta meg a művét, és a zárómondat talán a legfontosabb mondás: „A szeretet az élet.”

A Múzsák Társulatának előadása a Vízi Színpadon ezeket a szavakat tette meg tételmondattá. Az előadáson végigvonul az, amit Móra Ferenc írt: hogy szeretet nélkül nincs semmi, hogy szeretet nélkül az élet üres, semmirevaló, elpocsékolt. A társulat láthatóan érti és érzi ennek a fontosságát, és a darab, melyet Thuróczy Katalin írt a színpadra, nagyon pontosan és precízen követi a vezérfonalat. Az író nem vette félvállról a feladatát, és ez minden moccanáson érződik – ebben a darabban, akárcsak a kisködmönben, tündér lakik. És ezt a tündért fedezhették fel a Vízi Színház nézői. 

Játék ez, és nem is akármilyen játék. Gergőt szülei szeretetben, de szegénységben nevelik. A mindennapi nélkülözés feledésére a kisfiú legjobb menekülő útként saját színes fantáziavilágát látja. Édesapja megpróbál a kedvében járni, és egy ködmönt készít neki. A fiú türelmetlenül várja, hogy elkészüljön a kabát, amelyről azt képzeli, hogy elvezeti a legendás kincshez, amely nagyúrrá fogja tenni. Az élet nagy igazsága csak lassan kezd számára egyértelművé válni, miszerint a tündér nem az ő ködmönében, hanem az emberi szívben lakozik.

Játék ez: megjelenik a Cinegekirály, sőt, a halál maga, aki kacérkodik a nagybeteg Gergővel, azonban később, tilinkószóra az édesapját viszi magával. A színpadi kép idomul ehhez a fantáziavilághoz: az egyszerű parasztház pillanatok alatt változik át könyvesbolttá, ahol Csontos Szigfrid vív élethalálharcot a Sárkánnyal, és ahol a halált párharcban legyőzheti a Cinegekirály. Gergő fantáziavilága gyönyörűen párosul a valóság ridegségével, minden és mindenki megtalálja a helyét a színen. Ehhez nagyban hozzájárulnak a gyerekszereplők – mindig rizikós gyerekekkel a színpadon együttműködni, ez azonban itt maradéktalanul sikeres. Mindenkinek megvan a maga helye, mindenki tudja a dolgát, és végtelen alázattal teszi elénk az amúgy végtelenül szomorú, de mégis reményt adó darabot. 

És ehhez az álomszerűséghez nagyban hozzájárulnak a dalok: Arany Tamás zeneszerző pontosan ráérzett arra, hogy mire van itt szükség. Az összes strófa hibátlanul, a legjobb tempóban csendül fel, és nagyban segíti Gergő fantáziavilágának bemutatását. A szereplők érzik a dalokat, kitűnő zenei megoldásokat láthatunk a színpadon – Gergő édesapjának, Kurucz Dánielnek a hangja fülbemászó, nincsenek fals hangok, csak érzések vannak, mely (mint a tündér) úgy költözik a szívünkbe. Minden szereplő tudja a dolgát – külön ki kell emelnünk a bűbájkodó Küsmödi bácsit játszó Gyurity Istvánt, aki egyszerre furcsa és kicsit félelmetes, egyszerre földön túli és nagyon is földhözragadt. Minden megjelenése különleges, igazi színpadi jelenlét az övé. De Gergő édesanyja, Endrődi Ágnes, vagy a Messzi Gyurkát játszó Lőrincz Sándor sem maradnak el mellette – alakításuk láthatóan alázattal teli, komolyan van véve, nincsenek benne üresjáratok.

A Múzsák Társulat Kincskereső kisködmöne nagy vállalás, amit a trupp maradéktalanul teljesített.  Nincs felesleges jelenet vagy szín: minden pontos és a kellő helyen szívbemarkoló, és a végjáték sem hagy semmi kivetnivalót maga után. Ismét egy remek darabot üdvözölhettünk a Vízi Színház színpadán, amit a közönség komoly vastapssal ünnepelt a végén. 

A. Zs.