Két napra megszűntek a fizika korlátai a Vízi Színpadon

A Fővárosi Nagycirkusz a „Sztyeppe illata” előadásától letettük az állunkat. 

A cirkusz már régen nem az, amit anno megszokhattunk. Nincsenek szőre hullott tigrisek, idegesítő bohóc, falu szélén álló, ócska lakókocsik. A cirkusz művészet: és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Fővárosi Nagycirkusz előadásában mindezek helyett emberfeletti teljesítményeket láthatott két napon át a közönség. 

Két napon, ugyanis – és ez külön nagy szó – a publikum „beengedődött” a műsor főpróbájára is. Bámulatos volt látni, hogy hogy épül fel egy ilyen előadás: Fekete Péter, a cirkusz igazgatója olyan elánnal, olyan vérprofizmussal adta az ukázokat, s közben magyarázta a nézőknek, mi és miért, és hogyan történik, hogy arra nincsenek megfelelő jelzők. Igazi, a műfajt maximálisan kiszolgáló és ismerő szakembert ismerhettünk meg. Izgalmas, mozgalmas, és felemelő volt látni magának a műsornak a készülését, az alázatot, ahogy a szereplők mennyire komolyan veszik a szakmájukat: artisták és mozgásművészek tették a dolgukat, a legmagasabb színvonalon, és a legnagyobb művészeti alázattal. 

De milyen volt maga a műsor? Legmagasabb színvonalat emlegettünk, de itt inkább a „csoda” a legjobb kifejezés. Amióta láttuk, artisták akarunk lenni. Itt minden volt, ami a fizika jelenlegi törvényei szerint teljesen lehetetlen: „hajművész”, aki konkrétan a hajánál fogva pörgött több méteres magasságban, kaukázusi testvérpár, akik úgy emelgették egymást, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. 

Mi ez, ha nem csoda.

A „Sztyeppe illata” címre keresztelt műsorban minden volt, ami vastapsra késztetheti az egyszeri nézőt. Fenomenális artisták, a háború elől ide menekült ukrán tanoncok, akiknek mit sem számított a gravitáció. Hatalmas karikával bűvészkedő mesterlány, aki úgy bánt azzal a karikával, mintha nem lenne fizika. Kazah, azeri, mongol, magyar artistaművészek elevenítették fel kulturális gyökereiket a cirkuszművészet segítségével. A műsorban autentikus zenére hajlékony és vakmerő artisták és megannyi fantasztikum várta a nézőt. 

A vakmerő még akár kicsinyítő jelző is lehet ebben az olvasatban: olyan természetes közeggé alakították a manézst (ami nagy szó: színpadra átemelni a kör alakú cirkuszi színteret önmagában hatalmas teljesítmény), ami gyakorlatilag az otthonuk. Végtelen odaadással végezte mindenki a dolgát, és, hiába főpróba, a közönség rendíthetetlen szeretettel vetette magát a produkciók utáni tapsviharba. 

És még valami történt, ami nagyon fontos: a műsor felénél Fekete Pétert köszöntötték fel, aki most ünnepelte a 60. születésnapját. A láthatóan meghatódott igazgató hálásan fogadta a tortát, de láthatóan jobban érdekelte, hogy a műsor tovább folytatódjon, és haladjon a munka. MI ez, ha nem szakmai elhivatottság. 

Összegezve: bámulatos élmény a „Sztyeppe illata”, nincsenek üresjáratok, a megfelelő pillanatban, amikor át kell állni egyik produkcióról a másikra, még egy lovas is előkerült, aki egy gyönyörű dallal lovagolt be a színtérre. A manézs ennyire még sohasem élt – mondjuk ki még egyszer, a cirkusz művészet, és nem az a műfaj, amit régen megszokhattunk. Ezt a műsort még az is élvezhette, aki nem rajong a cirkuszért – mondjuk úgy, hogy nem lehetett nem rajongani a Fővárosi Nagycirkuszért. Minden tekintetben igényes, fantasztikus műsor lett összerakva a Vízi Színház színpadán. A cirkusz csillogása, a fantasztikus artisták megvették a közönséget, és csakis szuperlatívuszokban lehet erről az egészről beszélni. 

Még egy fontos bejelentés: ősztől főiskolai képzés indul a lovas- és artistaképzésben. Amióta láttuk ezt a műsort, sajnáljuk, hogy mi már nem jelentkezhetünk. 

https://www.facebook.com/watch/?v=671606221128331