Szinte természetes, hogy mekkora siker volt a Csárdáskirálynő

Van, amivel szinte lehetetlen mellényúlni – ha valaki beugrik a nagybőgőbe, akkor annak a jelek szerint jár a vastaps. 

A Magyar Zenés Színház előadása nem okozott meglepetést, nem volt katarzis, de biztonsági játék sem: ez a Csárdáskirálynő oda lett téve a színpadra, meglehetős szakmai tudással és komoly alázattal, parádés alakításokkal és kitűnő Bónival. 

De miért imádjuk ennyire a Csárdáskirálynőt? 

A Csárdáskirálynő Kálmán Imre leghíresebb operettje. Nem véletlenül. Az operettet talán azért is játsszák ennyire gyakran a hazai színházak, mert Kálmán Imre fülbemászó melódiái nem csak a színházban, hanem a mindennapi életben is elkísértek és elkísérnek mindenkit, nézőt és színházi alkotót egyaránt. Ha bánatos volt, azt énekelte magában, hogy: „Az asszony összetör.” Ha szerelmes, akkor az „Álom, álom, édes álom” járt a fejében. S, ha akadt úgy, hogy néha kicsapongott, akkor előfordult, hogy miközben a „Hajmási Péter, Hajmási Pált” zengette és „beugrott a nagybőgőbe”, véletlenül szétrúgta az oldalát is. Van ez így. Ettől olyan izgalmas, varázsos és szép az élet, hiszen emberek vagyunk. 

Függetlenül attól, hogy sanzonettnek, vagy bécsi hercegnek születtünk.

Ami Szarvason ovációt kapott, az egy teljesen korrekt feldolgozása annak, amit valószínűleg mindenki kívülről fúj. A Csárdáskirálynő – kis túlzással – a magyar mindennapok része: ha operettet akarunk nézni, akkor az a Csárdáskirálynő lesz. Hogy lett ebből a darabból ekkora ikon? Nyilván, mert számtalan feldolgozást ért meg, volt belőle film Psota Irénnel és Latinovitssal, nincs színház az országban, ami – így vagy úgy – de ne játszotta volna. Az egyszeri néző pontosan tudja, mire számíthat, ha a Csárdáskirálynőre ül be: románc, habosbab, ismerős nóták és tánckar. Nagyon nehéz meglepetést okozni egy ilyen háttérrel – a Magyar Zenés Színház pedig nem is nagyon akart meglepetést okozni, és pont ezért volt a darabjuk kiemelkedő és színpompás. 

Nem értelmeztek újra, nem volt bootleg, megkaptuk a sztorit mindenféle háttérelemzés nélkül. Baj ez? Nem baj: nem kell minden nap egy jól ismert zenés darabot a darabjaira szedni, majd sajátos tükrön keresztül a színre pakolni fel. A megszokottal nincs semmi baj. Kaptunk viszont remek színészeket: Kállay Bori (érdemes művész) Cecíliája érzékeny és pontos, a művész tudja, hogy mi a karakter lényege és veleje, és pont ezért volt kifogástalan a szerepben. Heller Tamás (érdemes művész) Miska pincére a kellő humor bonbonok kiosztásáért felelt nagyon precízen – legendás szerep ez is, nem lehet félvállról venni, és itt erről szó sem volt. De ugyanez érvényes Vörös Edit Szilviájára, vagy arra, akire mindenki várt: Jenei Gábor Bónijáról bárki elhiszi, hogy egy menyecskéért majd kiugrik a mennyből. 

Az operett az a műfaj, ami nem való mindenkinek, de valamiért mindenki szereti. Érthető: felhőtlenséget, a gondoktól való felszabadulást ígéri jó két és fél órára, és a Magyar Zenés Színház hozta is a kötelezőt mindezzel kapcsolatban. Kellemes este volt, korrekt elvágyódás egy egyszerűbb világba, ahol (tudjuk) a szerelem örökké tart, és ráadásul be is teljesül, ahol – ha izgulunk is érte – a szereplő megkapja két nóta után, ami neki feltétlenül jár. Álomvilág. Egy ilyen álomvilágot láttunk a minap, és megvolt az odavágyódás is – tehát a küldetés sikerült. 

Az operett megint győzött, mi megy alig győzzük megtapsolni. 

A. Zs.