Különös fúzió: cirkusz-musical-kalandjáték kápráztatta el a nézőket

A János vitéz sajátos feldolgozása nemhogy működött, de egészen új terepre vitte a nézőket. 

Az új terep mindig veszélyes: különös összefonódásokat láttunk már korábban is a Vízi Színház színpadán, és ezek közül kevés volt komoly siker. A fúzió, a különböző stílusok keveredése ritkán áll össze külön egésszé – a műfajteremtés nem szakma, az történik, az egyszer csak lesz. Komoly munka áll mögötte, de nem lehet megcsinálni – a műfaj, az lesz, az adatik, az nem igazán teremthető. 

A minap majdnem láttunk egy saját műfaj megtörténését. Nem sokon múlott, és még így is teljes a siker.

Az idén 75 éves jubileumát ünneplő Baross Imre Artista- és Előadó-művészeti Akadémia diákjai rendszeres fellépői a Vízi Színháznak, sokan emlékeznek talán arra a La Mancha Lovagja feldolgozásra, amit egy darab fekete kockatömb köré álmodtak fel. Irigyek vagyunk – bárcsak mi is artisták lennénk. El sem tudjuk képzelni, hogy zajlik egy artista képzése, milyen lehet egy órarend, hogyan telik egy átlag munkanap – de tény, ami tény: a végeredmény önmagáért beszél. Ezek a gyerekek rendkívül tehetségesek. Nem kenyerünk a cirkusz, de amit a sajátos János vitéz feldolgozásukban most láttunk, az áll letevős, állva tapsolós, végtelenül szerethető. 45 lány és fiú hajtotta úgy szét magát, hogy abban nem volt egy centi hiba sem. Vagy ha volt, azt csak ők vették észre: a közönség rajongott értük.

De mit jövünk itt a „fúzió” kifejezéssel? Nos, azért, mert ez a János vitéz feldolgozás TÉNYLEG egy János vitéz előadás volt – az alcím, Világok Vándora híven tükrözte az előadás sokszínűségét. Ellátogattunk az Óriások földjére, a Sötétség országába, az Óperenciás-tengeren is túlra és Tündérországba is – a narráció végigvette Petőfi János vitézét, az volt a sorvezető, minden mást a cirkusz jelentett. Különös és szinte felkavaró volt látni, mennyire együtt tud működni a költészet a harsány porondnyi világgal. És ha ez nem volna elég, a dologba még musicalt is vittek – időről-időre egy saját, vagy legalábbis nekünk messze nem ismerős dal magyarázta azt, hogy valaki miért pörög épp méterekkel a talaj felett a fején.

Mert pörgött minden. És mindenki. Azért is említettük az elején, hogy a fúzió majdnem sikeres, mert inkább volt ez cirkusz, mint bármi más – aztán az, hogy a cirkusz időnként rettenet mód rezonált a szöveggel, már más tészta. Benne volt ebben az előadásban az is, hogy ugye látva lássanak, mindenki, de tényleg minden artista/színész hozta azt, amiben a legjobb, a legprofibb, a leglátványosabb. 

Az előadásnak egyetlen üres pillanata nem volt, nincsenek csöndes elmélázások, és ez talán pont a hiányossága is az egésznek. De ennyi és nem több a hibalehetőség, a mű zenéjének szerzője, Romhányi Áron, vezető koreográfusa Csonka Roland, produkciós vezetője és rendezője Kovács Gábor Dénes tényleg megpróbáltak valami újat alkotni. És tényleg majdnem sikerült. És ez a „majdnem” messze nem egy csüggedt majdnem, hanem hatalmas taps, hiszen az akarásnak olyan diadalát láttuk a Világok Vándorában, ami ritka bármely előadástól. 

Pláne, ha az az előadás még műfajt is kíván ugrani. 

Jár a műsor végi ováció – ezek a gyerekek tényleg vastapsot érdemeltek, és reméljük, mindegyikük megtalálja a maga útját a saját ovációja felé. Tényleg egyedülálló a Világok Vándora. Akkora benne az akarás, hogy nehéz nem tisztelni, már csak a tehetség és a próbálkozás miatt is, és aki nem látta benne az óriási potenciált, a cirkusz varázslatát a színházzal összekapcsoló VALAMINEK a jelenlétét, az valószínűleg másfelé nézett. 

Sajnálhatja. 

A. Zs.