Nagy Róbert feldobogtatott jó pár szívet a Körös partján

Egyedül a színpadon ennyire teletömni egy műsort művészet. Nagy Róbert megcsinálta. 

Amikor az ember egyedül ül egy hatalmas színpadon, az valami rém ijesztő lehet. Mondja egy laikus, aki ugyan járt már színpadon, csak akkor üres volt a nézőtér. Nem úgy, mint Nagy Róbert estjén: félteltház gyűlt össze, hogy lássa az 1986-ban született színészt. Nem véletlenül: az aktor ismerős a szarvasiaknak, a Cervinus Teátrum számos darabjában láthatta a közönség. Vajon már akkor tudták (tudtuk), hogy egy ennyire nagyróbertnyi Nagy Róbert a Nagy Róbert? Hogy egy ennyire szerény, sikereire hálásan büszke ember játszik az orruk előtt?

A kérdésre a válasz: nem tudjuk.

Az egy emberes előadások nagy veszélye, hogy az előadó önmagába fullad, sok lesz vagy kevés egy színpadhoz, nem tudja betölteni azt. Unalomba fullad, nem bír el a közönséggel, vagy a közönség nem bír el vele – ez részletkérdés. Vajon mi a lényege, hogy egy egyemberes előadás sikeres lesz-e? Vajon hol van az a határ, ami elválasztja a megérdemelt vastapsot attól, hogy végre hazamehetünk? 

Nagy Róbert előadása alapján ez egyrészt függ az előadó személyétől, attól, hogy mennyire alázatos, mennyire hisz magában, és mennyire tudja, hogy amit művel, az hivatás. A színészet az: kevés olyan szakma van, amiben meg kell különböztetni a műkedvelőt az igazi szakembertől. A jó színész pengeti a húrokat a szíveken, tudja, mi a különbség a magamutogatás és színjátszás között, érti, hogy a közönség nem emberek összessége, hanem egy együtt lüktető valami, valami, ami egy este egyszerre rezzen, moccan, és él. 

Nagy Róbertben, és most szuperlatívusz következik: benne van minden, ami egy színészt Színésszé tesz.

Lehetett volna ez az este is egy szikár, odacsapott hakni. Lehetett volna egy kósza semmiség, és talmi játszma, ami után a színpadon teszővesző ember leadja a számlát – Sika, Kasza, Léc, ahogy azt a Kispál és a Borz együttes olyan szépen megfogalmazta. Csakhogy ez az este nem ilyen volt. Színészt láttunk. Szakmáját mély megbecsüléssel művelő valakit, aki úgy odatette magát, mintha a Nemzetiben nyolcvanhét kritikus előtt kellett volna játszania. Nagy Róbert elképesztő hívatástudatról tett tanúbizonyságot, és ezt nem csak úgy mondjuk. Nagy szavak ezek ugyan, de ha valaki megérdemli, akkor ez ő. 

Egy szék, egy kottaállvány, és ennyi: és lám, ennyiből is lehet varázsolni. Nagy Róbert előadása egyfajta önéletrajz volt, csak ezt nem pdf-ben kaptuk meg, hanem két dal között néhány szóban elmesélve. Karrierállomások követték egymást, egészen a kezdetektől, amikor még kezdő színészként kellett beugrania szerepekbe, volt dal a La Mancha lovagjából, természetesen nem maradhatott ki Szécsi Pál, akinek az életéről darab is készült, játszotta a fiatalember Mauglit is a Dzsungel könyvében, de a dalcsokor egyik legszebb virága mindenképp egy Verebes István rendezésből jött: a Tanulj meg fiacskám komédiázni című muzsika.

Azt a dalt élni kell tudni. Van, aki úgy látszik, tud élni vele.  

Nagy Róbert pedig a végén még meg is énekeltette a közönséget. Ez az egyik legolcsóbb húzás lehet egy hozzá nem értő szaki kezében, de ő még ezt is olyan alázattal és rokonszenvvel művelte, hogy nem lehetett nem szeretni érte. Egy végtelenül szimpatikus színészt láttunk aznap este, akinek nem szakmája: hivatása van. 

És ez nem kis szó. 

A. Zs.