Homokozóban jazzelő kísérleti szórakoztatók, szevasztok!

Nincs jobb annál, mint amikor találkozik a kellemes a hasznossal, az ásás a saját gödörrel, a kútra járás (esetünkben) az el nem töréssel. Milyen jó, amikor látunk valami abszolút változatosságot, és az tényleg gyönyörködtet.

Bevallás: gyűlöljük a homokfestéses animációt.

Ne tessenek félreérteni, nem holmi sznobság ez. Annak idején, amikor a Péntek 13. sorozatot még serényen vetítette a TV2 (eláruljuk: jó régen) a hajnali műsorsáv (ki tudja, mi okból) tartalmazott homokozós mesemondást. Koránkelő gyerekek voltunk, nem akartunk lemaradni semmiről, így jó sokszor bele is futottunk, mint üveges tót a hasraesésbe.

Nem tudjuk elmagyarázni, miért, de rettegés ette bele a szívünkbe magát ilyenkor.

Van egy barátunk, aki a gomboktól fél. Amikor ezt elmondta, akkor esett le, hogy basszus, valóban, csakis cipzáras holmikat hord a Réka. A jelenségnek amúgy neve is van: kumpunofobiya. Hogy a homokfestéstől való félelemnek van-e neve, azt nem tudjuk, viszont büszkén jelenthetjük: már nincs bennünk félsz, a tünetek tovaszálltak.

Sőt. A Samodai-Szives Duó feat Nagy Katalin Matild koncertje visszaadta a „Jó szóval oktat, játszani is enged” credoba vetett hitünket szintúgy.

A minap elmélkedtünk a színházi programfüzet evolúciójáról – vagyis arról, hogy milyen jó látni, hogy a Vízi simán beenged már afféle rétegprodukciókat is a színpadra. Samodai-Szives Duó például baromira tőrőlmetszett jazzt muzsikál, mondjuk úgy, virtuóz stílusban – a Légy című etűd során Szives Márton csak azon nem dobol, ami nem létezik a környezetében (mondjuk néha azon is), és gyanús, hogy Samodai Bence bármiféle fúvóst hasonlóképpen elképesztő mód szólaltatna meg, ha valami mókás kedvű néző mondjuk magával hozott volna húsz különbözőt. (Különben a duó azt is bebizonyította, hogy a hatvanas-hetvenes évek heist-, vagy bűnfilmjeinek zenéjénél királyabb a világon nincs, lásd a Kapj el, ha tudsz című Spielberg István dolgozat főcímét példaként.) És akkor a homokfestés: Nagy Katalin Matild élő animációja szörp volt a hideg szódához, az égő napmeleghez a kopár szik sarja, pocakhoz a pacal, stb. Mint a jó illusztráció, nem nőtt túl a zenén, nem is feküdt alá, ez a produkció így volt egy, azaz egy meg egy egyenlő három, avagy lásd a Szergej Eisenstein-féle montázs meghatározást: „egy […] szekvencia minden egyes elemét ugyanis egymás után érzékeljük, nem pedig egymás mellett”.

Ezek tényleg homokozót csináltak a plömplöm alá. Működött? De még mennyire.

A Duó versenygyőztes a performanszait Berlin, Budapest, Szeged, Békéscsaba és Florida koncerttermeiben fogadták az elmúlt években, ahol a magyar folklór szimbólumait és a kortárs performanszt ötvözik. Lehetne ez jópofa duma, mint ahogy a magyar, a kereszténység, a jobb és baloldal szimbólumait és eszköztárát is lám, lehet arra használni, hogy lebetonozzunk még egy partszakaszt a kiszáradt Velencei tónál, csakhogy itt TÉNYLEG megtörténik az, amit holmi pénzekért szokás a pályázati anyagba beleírni. „ A magyar népmese születik újjá a képernyőn. A homokrajz, a vízfesték és a hangszerek egyszerre mesélnek a szemnek és a fülnek. Fehérlófia és Hétszűnyű Kapanyányi Monyók homokviadalban esnek egymásnak, egy vasárnap délután romantikája az ecset vonalaiban a szemünk előtt élőben bontakozik ki, a hősök diadalmenetét pedig mi alakítjuk a nap végén.

Nem lenne jó néha látni a világot, amit a zene fest le a fejünkben?”

De, tök jó lenne. Sőt: tök jó volt.

Oké, nem akarunk minden este vérbőséges dzsesszt gyűlölt animációs alműfajjal vegyítve megtekinteni, de a Samodai-Szives Duó feat Nagy Katalin Matild produkcióra simán vennénk jegyet bármikor, ha épp belefutunk egy álmos téli este mondjuk. Simán elhisszük, hogy Berlin, Budapest, Szeged, Békéscsaba és Florida után örömmel jöttek Szarvasra játszani (Szarvas ugyanis a Viharsarok Floridája), sőt, simán látjuk is, hogy ezeknek a gyerekeknek ott a helyük a világot jelentőn a világon mindenütt.

Ekkora királyság volt az az este.

Erre tessenek gombot varrni.

A. Zs.