Mi ez a cirkusz?

Micsoda szerencse, hogy a cirkusz ma már nem szőrehullajtott, szerencsétlen tigriseket, alkesz kígyóbűvölőt, és másnapos bohócot jelent.

A Netflix egyik legfrissebb bemutatója a Nappali műszak című egynyári mozi – afféle vámpírvadászos cucc, húzóra elmegy, a főszereplő, Jamie Foxx, tök jópofa, viszont a nagy leszámolás, bocs, a Nagy Leszámolás a film végén annyira ergya, mintha a TV2 délutáni műsorsávjában lesnénk meg egy ócskább sorozatot.

Akkor miért is emlegetjük fel? Mert a vámpírok még egy ilyen alsópolcos popcornfilmben is képesek újat mutatni. Miért? Mert nem CGI pixelszörnyetegekről (mint a Legenda vagyokban), vagy a maszkmesterek ügyes játékáról (mint az első Blade-ben) van szó: hanem egy tök egyszerű, mégis zseniális húzásról.

A vámpírokat a Cirque du Soleil művészei (legfőképp a kígyóemberek) játsszák.

Egészen parádés megoldás, mert a szörnyek lám: így kapnak színt. A cirkusszal.

Erre tessék gombot varrni.

A cirkusz egyidős az emberiséggel. Amikor valaki a barlang falán árnyjátékban mutogatta el, milyen volt a vadászat, voltaképp cirkuszt csinált. És mint minden művészeti ág, a fennmaradás érdekében a cirkusz is kénytelen volt idomulni az adott korhoz, melyben épp létezni akart. Ma már rohadtul nem PC (azaz nem személyi számítógép), vagy mondjuk másképp: egyáltalán nem okés, amit a Barnum & Bailey Circus (hiába játszotta a vezetőjét, P.T. Barnum-ot nagyon cukin Hugh Jackman a Greatest Showman című moziban) művelt 1919-től (érdekes, de) egészen 2017. május 21-ig (persze ők is próbáltak idomulni, csak azok a rohadt állatvédők tettek nekik keresztbe, meg ilyen emberjogi baromságok, hát hol élünk?). A cirkuszt és kenyeret korában teljesen rendben volt, hogy búvársisakos gladiátorok meccselnek holmi (mára kissé romos) arénákban, mondjuk halálig – ebből lett a pankráció, ami komoly cirkuszi hagyományokkal begorombított, mondjuk afféle félművészeti ág.

És akkor térjünk át a Fővárosi Nagycirkusz „Rain” című előadására a Szarvasi Vízi Színházban.

Őszinték leszünk: a cirkusz nem a szívünk csücske. VISZONT: ez az előadás ismét (akárcsak tavaly) visszaadta az evolúcióba helyezett hitünket. Nagyon jó látni, hogy a cirkuszban a magamutogatás helyett van alázat, hogy saját túlkomolyítása helyett olykor képes nevetni önmagán. Jó volt úgy gyereknek érezni magunkat cirka másfél órára, hogy nem kell napokig szomorkodnunk a fogatlan oroszlán miatt, akit a faluba hoztak holmi guruló fadobozokban lakó fajankók. Amit itt láttunk, az az emberről szólt: hogy az ember érez, hogy van szíve, lelke, izma, hogy őt is faragták valamiből, hogy létezik bánata és öröme… vagyis, hogy az ember: EMBER. Vannak határai, de ő képes időről-időre meglépni ezeket a határokat. Képes lebontani a falat a gravitáció és az teljesítőképesség között – ha kell, egy műsor alatt többször is.

Nagyon szeretünk elhivatott művészeket látni. Akik egy életet tettek fel arra, hogy tökéletesen működjenek a színpadon/porondon/kultúrházban stb. Akik tudják addig tekerni maguk körül a volumét, amíg a néző önkéntelenül is állva tapsol nekik. Minden nyalás nélküli csodálatot láttunk a publikumon, mert: ha valaki megmutatja nekünk, valójában milyen tágas a nyúl ürege, akkor talán elhisszük, hogy nekünk is lehet benne helyet szorítani.

Ez az este még egy valamire volt tökéletes: hogy feladjuk a saját nagyképűségünket. Tükröt láttunk, ahol mi vagyunk a hülyék, mert eleve temetni jöttünk valamit, ami nemhogy élni akar: hanem él és virul.

Nézőként is kézzel fogható volt a művészek között lévő erős kötelék: a bizalom, a csapatmunka, a kitartás, az erő és az ügyesség. A porondon mindenki egyenlő. A fellépő művészek ezúttal a békéért is szólnak, hiszen a fellépők között orosz, ukrán, belorusz és magyar artistákat láthattunk.

Csodás előadás volt.

Azóta vigyorgunk, mint a tejbetök.

A.Zs.