Nevetés a tóparton, gondolatok hazafelé – Aranytó a víz felett

Vannak előadások, amelyek elsősorban szórakoztatni akarnak, és vannak, amelyek kérdéseket tesznek fel az embernek önmagáról. A Gárdonyi Géza Színház Aranytó című szatírikus vígjátéka szerencsére mindkettőre képes volt. Ernest Thompson darabja ugyan első pillantásra könnyed, helyenként kifejezetten mulatságosnak tűnt, valójában azonban az öregedésről, az elmulasztott lehetőségekről, a családi konfliktusokról és a megbékélésről beszélt.

“Ha idejében nem halsz meg, óhatatlanul megöregszel…” A történet (Csiszár Imre Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló művész rendezése) középpontjában Norman és Ethel Thayer állnak, akik hosszú évek óta minden nyáron ugyanazon a helyen töltik a vakációjukat. Kapcsolatuk egyszerre meghitt és ismerősen hétköznapi: civódnak, ugratják egymást, mégis minden gesztusukból árad az a mély kötődés, amelyet csak évtizedek közös élményei teremthetnek meg. A humor végig jelen van a darabban, nem erőltetett poénok formájában, hanem a szereplők karakteréből fakadva. A néző gyakran nevet, de ezek a nevetések sokszor keserédesek, mert mögöttük ott húzódik az idő múlásának tudata.

Ernest Thompson Aranytó című darabja évtizedek óta töretlen népszerűségnek örvend világszerte, és nem véletlenül. A Gárdonyi Géza Színház előadásában a történet egyszerre szórakoztató és mélyen emberi, olyan témákat érintve, amelyek előbb-utóbb mindenkit megszólítanak: az öregedés, a családi kapcsolatok, a megbocsátás és az elmúlás kérdéseit.

Az előadás legnagyobb erénye talán éppen az, hogy nem akarja tagadni az öregedés nehézségeit, mégsem válik komorrá. Norman félelmei, feledékenysége, az elmúlással kapcsolatos szorongása mindannyiunk számára ismerős érzéseket idézhetnek fel, miközben Ethel életigenlése és optimizmusa folyamatosan ellensúlyozza ezt a borúsabb szemléletet. A darab így egyszerre szól az élet végességéről és annak szépségéről,  és teszi ezt könnyed, humorral átszőtt formában. 

Blaskó Balázs és Saárossy Kinga hitelesen és szerethetően formálják meg az idős házaspárt. Játékukban egyszerre van jelen a hosszú évtizedek alatt kialakult összetartozás, a mindennapi civódások természetessége és az a mély szeretet, amely minden nézeteltérésen felülkerekedik. A család többi tagjának megjelenése új dinamikát hoz a történetbe, és lehetőséget teremt arra, hogy régi sérelmek kerüljenek felszínre, majd fokozatosan oldódjanak fel. A családi konfliktusok sem maradnak a felszínen. A lányával (Chelsea Thayer Wayne: Babócsai Réka) való feszült kapcsolat, a kimondatlan sérelmek és a generációk közötti távolság olyan kérdések, amelyek sok néző számára személyesen is átélhetők lehetnek. Az előadás egyik legfontosabb üzenete, hogy a szeretet gyakran a sértettségnél is erősebb, és hogy a megbékélésre talán soha nincs késő.

Az előadás különleges értékét azonban nemcsak a történet és a színészi játék adta, hanem a helyszín is. Az, hogy a darabot valóban a víz felett játszották, nem pusztán látványos ötlet volt, rendkívüli atmoszférát teremtett, a Holt-Körös nyugalma, a természet közelsége és az esti fények olyan hátteret adtak a történetnek, amelyet hagyományos színházi térben aligha lehetne megteremteni. A víz egyszerre idézte az idő múlását és az állandóságot, így szinte szimbolikus jelentést kapott. Ritka pillanat, amikor egy előadás helyszíne ennyire szervesen kapcsolódik a mű mondanivalójához.

Az Aranytó nem akart világmegváltó válaszokat adni az élet nagy kérdéseire. Inkább arra emlékeztet, hogy az emberi kapcsolatok, a közösen megélt pillanatok és a megbocsátás képessége adják életünk valódi értékét. A nézők  egyszerre távozik mosollyal az arcán és gondolatokkal a fejében – talán ez a színház egyik legfontosabb feladata.

Az Aranytó után a publikum fontos élményt vitt magával: annak felismerését, hogy az élet legértékesebb pillanatai gyakran a legegyszerűbbek. Egy közös nyár, egy régi sérelem elengedése, egy családi beszélgetés vagy éppen egy tóparti naplemente.

A Gárdonyi Géza Színház előadása kellemesen egyensúlyozott a humor és az érzelmek között. Szórakoztatott, megnevettetett, de közben arra is késztetett, hogy elgondolkodjunk saját kapcsolatainkon, saját múlandóságunkon és azon, hogy mit kezdünk az előttünk álló idővel. Ez pedig talán a legnagyobb dicséret, amit egy színházi est kaphat.

A tapsrendnél megható pillanatok tanúi lehettek a nézők: Blaskó Balázst és Saárossy Kingát utoljára láthatták a nézők Szarvason. A Vízi Színház nevében Gulyás-Szojka Cinthia köszönte meg a két nagyszerű színész munkáját.

Az „Aranytó” című színdarab magyarországi színrevitelét a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség és a New York-i Graham Agency között létrejött megállapodás teszi lehetővé.

SzJ