Ahol a bolhát rézpatkóba verték…  

Soós Emőke meséi mindig egyediek, élvezetesek, ízes székely kiejtése megmosolyogtat, jókedvre derít, kicsit megmelengeti a szívünket.

Honti János mesekutató a mesét vágyvilágként határozza meg, szerinte a mese, mint forma, a vágyvilág megformázása. A mese kalandok sorozata, a mese saját kalandja annak, aki átéli, aki elmondja és annak is, aki hallgatja. Véleménye szerint a mesével kapcsolatos szép-érzet egyik oka, hogy a mese átélése megnyugvást ad a mesehallgatónak, ami megmarad a mesemondás befejezése után is. Ennek a szép-érzetnek a forrása még a mesei “rend” is, ugyanis “a mesei világ nagy lazasága, korlátokat és határokat nem ismerő volta csak a mese gondolataira és tartalmára érvényes: a mese fölépítése a rend világához tartozik.”

Nagyon nehéz műfaj az élőszavas mesemondás. Nincs díszlet, nincs kellék, nincsenek technikai trükkök, egyedül az előadó van, – persze, nyilván a műszak is teszi a dolgát a siker érdekében, de mégis: a színművészen múlik az est sikere, a jelenlétén, a műsor-választáson, az előadás milyenségén, ha nem elég “érdekes”, nem hiteles, könnyen felborulhat a “rend”.  Nos, itt semmi ilyen nem történt, hiszen felnőtt, gyermek lenyűgözve hallgatta Emőkét. Hihetetlen ízléssel, pontos arányban ötvözte a meséket a mával, szólította meg a leghátul ülő nézőket. Semmi nem billentette ki a mesélésből. Pontosan olyan volt, ahogy azt már megszokhattuk tőle. 

Soós Emőke minden nyáron vendég a Szarvasi Vízi Színház színpadán, – ebben az évadban a felnőtteket is megörvendeztette meséivel – most az Ahol a bolhát rézpatkóba verték…  című, gyermekeknek szóló estjével szerzett nagyon kellemes perceket az igen szép számban összegyűlt közönségnek.

Az elmúlt nyáron megtanított dallal kezdi Emőke: “Haragszik a nap a holdra, a hold meg a csillagokra”, és máris  Ráduly János gyűjtésének mókás meséjét, a Mindenki él címűt kezdi mesélni és hogyan is kezdődhetne másként, mint hogy “Nem is mese, hanem egy igaz történet. Ott, ahol a bolhát rézpatkóba verték, ott, ahol én születtem….” és máris lubickolunk, mosolygunk, nevetünk a történeten. Ezt követi egy moldvai népmese, A tilinka, dalt is tanulunk közben: Érik a szőlő, hajlik az ága…, majd Benedek Elek A szóló szőlő meséje, és ráadásként A három selyp lány tréfás népmese zárja a nagyon hamar elszállt háromnegyed órát.

Egész életemben királykisasszony szerettem volna lenni – mondja Soós Emőke, az vagy, a népmesélés királykisasszonya. Nagyon várunk jövőre is.

Soós Emőke székelyudvarhelyi származású bábszínész, énekes és mesemondó. Eleinte Kovács Ildikó bábszínházi rendezőtől tanult, majd a Budapest Bábszínház bábszínészképzőjében végzett, a békéscsabai Napsugár Bábszínház egyik alapító tagja, bábszínésze. A helyi Meseházban rendszeresen mesél élőszóban magyar népmeséket, fellépett a Hagyományok Háza meseestjein is. 2013-ban “Békéscsaba Ifjúságáért” kitüntetést kapott.

Így vall arról, miként szerette meg a mesélést, mit jelent számára: gyerekkoromban rendszeresen falun vakációztunk, ahol számos rendkívüli emberrel találkoztam. Nyolc éve daganatos betegként a gyermekkoromban hallott emlékezetes történetek adtak erőt a mindennapokhoz, azok voltak az egyik legfőbb gyógyszereim. Visszaemlékeztem arra, amikor a helyi férfiak arról beszéltek, hogyan élték túl az orosz fogságot, vagy arra, a nagymamám milyen elfogadással és megnyugvással mesélte az ő tragikus sorsát. Mint a szegény legény, aki megküzd a sárkánnyal, végül elnyeri a királykisasszony kezét, és más minőségben élheti tovább életét. Boldogan, amíg meg nem hal.

Számos kedvenc mesém van, de leginkább a tündérmeséket és a királykisasszonyosakat szeretem. Azok a mesék állnak hozzám igazán közel, melyek általános emberi igazságot, becsületet és méltóságot tartalmaznak, illetve mivel a humor életem meghatározó része, a tréfás történeteket is rajongásig szeretem.

Jelenleg a mesékben vagyok igazán szabad, a lelkem ott tud leginkább szárnyalni.

Amikor megismerkedem egy mesével, és úgy érzem, közöm van hozzá, „átszűröm” magamon, átkódolom, de úgy, hogy a mese gerince lehetőleg megmaradjon, hiszen az szent. Szoktam aktualizáló szövegelemet is használni, viszont igyekszem úgy közvetíteni a történetet, ahogyan kaptam, mert én csak egy állomás vagyok a mese életében. A fellépéseim esetén nem tudom előre, hányan lesznek, és milyen korosztály gyűlik össze, így viszek egy „batyut” az éppen friss mesékből, és miután felmértem a terepet, utána döntöm el, mit fogok mondani. Minden fellépés előtt kérem Isten segítségét, hogy hiteles tudjak maradni, ne legyek modoros, erőszakos, megőrizzem a természetességemet, mert csak addig érdemes ezt „űzni”, amíg a szolgálatról szól…