Nem is az a lényeg, mi lett a nővel, hanem az, hogy mi van azokkal, akik kérdezik

Ím az előadás, ami a Köszönjük, Magyarország! program keretein belül valósult meg. Oké, hát mi is köszönjük, mert baromi jó volt.

Csehov kapcsán amúgy illik-e a szókapcsolatot használni, miszerint „baromi jó”? Egyáltalán mit illik NAGY NEVEK glóriájának takarásában a színpadon elkövetni? Csehov csak akkor ér, ha talpig kacagányban, vagy mi a fenét viseltek az orosz nemesek anno, fehérre makszolt arccal adják elő?

Mit illik, és mit nem? Illik-e a pőreség Csehovhoz?

Lelőjük a poént: ILLIK. Jaj, de még mennyire, hogy igen.

Ritkán esik meg darabokról íróval, hogy ugyanazt a színpadi előadást rövid határidőn belül kétszer is megtekintheti, más szereplőkkel, más rendezésben – azaz ugyanazt a művet kétszer látja, két szemüvegen keresztül. Most ez is megtörténhetett (fura egy nyár ez, én mondom): az első „De mi történt a nővel” Gyulán esett meg velünk, Béres László rendezésében, és imádtuk. Három idős színész kvaterkája ez, minimál díszletben (egy bőgőtok, egy láda, egy kottatartó, ennyi): hatalmas játék.

A szarvasi Vízin most azt láthattuk, hogy van egy lépéssel tovább is (ami nem azt jelenti, hogy az egyik jobb lenne a másiknál): itt már nincsenek díszletek. Gerner Csaba, Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor azaz Jura, Aljosa és Gyabkin szerepében, Kiss Csaba rendezői felügyelete mellett keresi a Nőt. A sztori amúgy körülbelül ennyi is:  mint minden nő története, amit férfi mesél el – ennyi. Merthogy itt és most arról a nőről van szó, aki minden férfi szívében ott bujkál. Meg sem jelenik és mégis jelen van minden rezdülésben, minden hangban, érzékien, gyönyörűen, megfoghatatlanul, oroszos magyarsággal. Itt és most a ragyogó szépségű Irina Bikulina a Nő, akit futólag mind ismertek és mind elszalasztottak. Keressük a nőt, akit egyre izgalmasabbnak látunk úgy, hogy valójában sosem pillanthatjuk meg.

És ennyi.

A három színész: fantasztikus. Olyan kémia lakik köztük, hogy szerelmespárok nézhetnek rájuk irigyen. Fantasztikus lehet ilyen csapatban zsizsegni és működni: összeszokott szakemberek szerelmetes haláltánca ez, ahol bármelyikükből lehet fogászati szék akár. A keret a nótával elképesztően hatásos, a koreográfia remek – íme egy darab, amit akkor sem untunk 1 óra 20 percen keresztül, hogy alig két hete talán, hogy láttuk mással, másutt, másképp, de ugyanilyen király színvonalon.

Nyilván Mrozek, aki először eszünkbe jut, meg a Mulatság, és igen: a két írt darab nagyon hasonlít egymásra. Csakhogy itt a Godot-féle toporgás helyett konkrét nyomozás folyik – ami pedig kiderül, azt eljátsszák, hiszen a színészeket játszó színészekről beszélünk. Csak a fény segít nekik olykor, meg a másik színész, meg a színpad mögötti, Körösből kinőtt szökőkút – nem emlékszünk, volt-e valaha okosan felhasznált színpadi elem a szökő, de most végre híres lehetett ő is, ráadásul minden erőlködés nélkül lett az, ami külön dicséretes.

De mi lett a nővel? Mi lenne: bearanyozta az esténket. Csodás, a röhögtetésben sose túlkapó, szenvedélyesen fegyelmezett színészeket felvonultató darabot láttunk, ahol örök kérdéseken túl a mindennapi legfontosabbakkal sem ódzkodtak foglalkozni.

1 óra húsz perc ilyen gyorsan még sose szaladt el.

A. Zs.