Egy poén, egy dal – Egy szoknya, egy nadrág

Újabb vidám este a Körös partján.

Sorok Írójának be kell vallania valamit: számára a színpadi vígjáték tengelye, így pontozási rendszere is valahol a Verebes István-féle zseniális Hyppolit, és Michael Frayn kolosszál Függöny fel!-je között húzódik. (A Centrál színházban játszott Ma este megbukunk is a listán van, de ez most – mivel a darab körülbelül a Függöny fel!-ből nőtt ki – nem tartozik ide). A másik dolog: nagymamájának hála Sorok Írója a magyar filmgyártás 30-as évekbeli vígjátékdömpingjének nagyrészét ismeri, sőt, az említett Hyppolitot kívülről fújja, az Egy szoknya, egy nadrág című örökbecsűt pedig kifejezett szentségként kezeli, ha éppen kezelni kell valahogy.

Na, és itt kezdődnek a problémák. Ha a filmgyártásnál maradunk, láthattuk, FILMGYÁRTÁS címén miféle celluloidszemét-halmot hagyott maga után a klasszikus magyar vígjátékok feldolgozása a Kabay Barna-érában (még úgy is, hogy digitális technikával forogtak, így biztosítva a nézőt végképp, hogy tuti, hogy egy házivideót néz), és az a helyzet, hogy egy klasszikust, esetünkben a Szoknyanadrágot (ahogy Sorok írójának nagyija hívja) elővenni színpadon sem életbiztosítás.
Mert ugye ott a Latabár.

Nem nagyon van a mondat vagy a gondolat tovább, mert ezt itt tromfolni aligha lehet:

Rudolf Péternek sem sikerült 2005-ben, akkor miről beszélünk, könyörgöm?

Azt, hogy most, a Szarvasi Vízi Színházban a József Attila Színház vendégjátéka működött, kezeljük furcsa anomáliaként.

Ez egyrészt köszönhető a rendező személyének: nevetséges lenne azt gondolni, hogy Bodrogi Gyula, igen, az a Bodrogi Gyula nem érti a színpadot, nem látja át annak a spektrumát, mikor kell ülnie egy poénnak, és mikor van ideje a táncnak meg a jól ismert slágerek bevonásának a játékba. A Kossuth-és kétszeres Jászai Mari-díjas, Kiváló és Érdemes Művész nyilván érti azt is, hogy nem lehet felnőni, mert nem is kell, egy Latabár-féle óriáshoz: szereplői ugyan ismerősek, de mégsem ugyanazok, így a copypaste üzemmód helyett inkább a nosztalgiafaktor működteti az estét a Vízi Színpadon.

Sóvári Péter, a világ második legjobb színészének szerepe lehet hálás egy művész számára, de lehet kioldhatatlan csomó, amiben akkorát bukik, mint az ólajtó. Nem csak ő, de a darab egésze – Horváth Sebestyén Sándor szerencsére jól tekeri a pojácamétert, karakterének veleje egyszerre tenyérbemászó, és, nos… tenyérbemászó, de mégis humoros. Kulcsár Viktória pedig, mint Pintér Ibolya az est igazi fénypontja: nem csak a hangja kiváló, de úgy hozza a szende után a végzet asszonyát, hogy szuper minden pillanata a színpadon.

Azt, hogy Ujréti László (!), a Jászai Mari-díjas színművész (!!!) összes megszólalása állandó jelleggel azt juttatja Sorok Írójának eszébe, (nézzék el, kérem), hogy a Papi kék szemet akar, az Sorok Írójának szegénységi bizonyítványa. Amúgy Ujrétinél a színházi rutin jól láthatóan működik, önmagát működteti, és a színész Kálmán főrendezőként, mint tapasztalt szakember adja a poénok elé a végszót, s amikor övé a csattanó, az mindig, de mindig nevetést csal elő a publikumból.

Jár a taps.

Mit mondjunk: rettegtünk ettől az estétől – klasszikust vagy temetni megy a néző, vagy dicsérni. Nincs átmenet. Az, hogy végül elégedetten állhattunk fel egy összességében alig-alig megtorpanó előadás végén, végül is tökéletesen megfér a bevezetőben emlegetett tengely közepe táján.

ui.: Ja, hát a Boy. Zsitva Máté: köszi, hogy király voltál.

AZs

Fotó: Kepenyes Balázs