Ez jutott nekem – Vers a víz fölött
Nagyapa és unoka. Versek és dalok. Emlékek, amelyek tovább élnek. Különleges, személyes hangulatú esttel várta közönségét a Szarvasi Vízi Színház: Szász Borisz fiatal színész nagyapja, Kovács György költő és újságíró emléke előtt tisztelgett. Az előadás egyszerre volt irodalmi emlékezés, zenés vallomás és megható családi örökség.
Kovács György 1938-ban született Békéscsabán, és egész életében szorosan kötődött a városhoz. Itt élt, itt dolgozott újságíróként, és itt bontakozott ki költői világa is. Polgári családból származott, művelt, széles látókörű ember volt, akinek kedvelt költői között ott találjuk Ady Endrét és József Attilát. Életének és pályájának fontosabb állomásait ezen az estén unokája idézte fel – méltó módon, személyes emlékeken és verseken keresztül.
Az est különlegességét az adta, hogy Szász Borisz nem egyszerűen felolvasta nagyapja költeményeit. Minden vershez egy-egy dal társult, amelyek az előadó személyes asszociációiként kapcsolódtak a versekhez. Így a költemények gondolatai és érzelmei a zene segítségével újabb dimenziót kaptak.
A „Bármi, csak ne poéta” – „Fényév távolság”, Hátha – „Nézz az ég felé”, a Groteszk – „Nem vagyok teljesen őrült”, az „Egyszerű olyan egyszerű” – „Love story”, valamint a „Hajnali fohász fiamért” – „Édes kisfiam” párosításai mind-mind sajátos párbeszédet teremtettek vers és dal között. Az „A szememben búcsúpillantás” után felhangzó „Az élet szép, az élet minden”, illetve az „Ez jutott nekem” című verset követő Frank Sinatra-dal, a My Way pedig különösen erős lezárást adott az estnek.
A műsor során egyre világosabbá vált: itt nem csupán egy költő életútjának bemutatása történt. Egy unoka próbálta megőrizni és továbbadni azt, amit nagyapjától kapott. A verseken keresztül egy ember gondolatai, érzései és világlátása találkoztak egy fiatal művész személyes értelmezésével.
Szász Borisz tehetsége és színpadi jelenléte méltóvá tette az emlékezést. Az ötlet kiváló, a megvalósítás pedig bravúros volt: az irodalmi est, a színházi előadás és a koncert hangulata különleges egységet alkotott. A közönség nem egy távoli, lezárt életpályát ismerhetett meg, hanem egy embert, akinek szavai ma is hatnak – és egy fiatalembert, aki ezeket a szavakat továbbviszi.
Az este végén talán nem is lehetett volna találóbb Frank Sinatra My Way című dala. Mintha az egész előadás üzenetét foglalta volna össze: egy életút, amelyet valaki végigjárt, és egy örökség, amelyet valaki más visz tovább.
A nézőtéren pedig könnyű volt elképzelni azt a keménykalapos úriembert, aki valahonnan „onnan fentről” büszkén figyelte az unokáját.
Ez jutott neki. És talán ez jutott nekünk is: egy este, amikor a költészet, a zene és az emlékezés segítségével egy nagyapa és egy unoka története találkozott a víz fölött.
SzJ
