Fergeteges sikert aratott a Lili bárónő

Mondjuk Huszka Jenő népszerű operettje nem is érdemelt mást, csak vastapsot. 

Az operett különös műfaj – vagy megfogja az embert, vagy nem. A szarvasi Vízi Színház előadása ráadásul kis trüvájjal indult – az első előadást elmosta az eső, de a másodikat már verőfényes telihold alatt játszották, nem kis sikerrel. 

A jól ismert kedves történet igazi szélsőségekre épül. Az igazi nemesi származású gróf Illésházy elszegényedik és vagyonára a rangját pénzért vásárló Malomszegi báró ácsingózik. A szerelem mindent legyőz és a már biztosnak látszó jövőt az ellenkezőjére fordítja. Végül – ahogy az lenni szokott – a párok egymásra találnak és szerelmük beteljesül.

Röviden ennyi a tartalom. De milyen volt a belbecs? Mi emelte a víz fölé az előadást? Mert fölé emelte, és – mert mi nem vagyunk operett rajongók, bár meghajlunk a Verebes-féle Hippolytért például – remekül szórakoztunk. Volt itt minden, ami egy jó operetthez kell: félreértés és szerelem első látásra, hasraesés és Bóni-grófnyi Frédi Keller László alakításában – igazi örömjáték folyt a színpadon, ami nem kis szó. Ritka látni, hogy a színészek valóban fürdőznek a szerepükben, és itt pont ezzel szembesült a közönség. 

Ami nagy szó. Lehet rutinból lenyomni egy vidéki haknit, lehet csuklóból játszani, de hálisten’ a Lili bárónő nem ez a fajta előadás volt. Amikor tánc volt, akkor – koreográfus: Király Béla – tánc volt, amikor poén, akkor jól időzített, ütős vicc… nagyon nagy szó ez, a fent említett okokból. És az ének: fergeteges hangú színészek nyomták a show must go on-t, legyen itt szó a Lili bárónét alakító Szederjesi Teodóráról (akibe bármelyik épeszű férfi azon nyomban beleszeret), vagy a komornyiknak befedett Kádár Szabó Jánosról. Malomszegi báró (Körösi Csaba) pesig maga volt a telitalálat – festékkereskedőn ennyit röhögni nemigen lehet (bár ritkán járunk festékboltba, és amikor megyünk, akkor sem azért, hogy telitorokból kacarásszunk az eladóval, hanem hogy morcos fejjel kiadjunk még pár ezer forintot a felújítás plusz költségeire). 

Az operett amúgy (vagy operácska) a 19. században váltott irányt és lett a zene nagyvárosi, szórakoztató színpadi műfajává. Már Mozart is szorgalmazta, hogy a zene ne csak a paloták gazdáihoz, hanem mindenkihez jusson el. A forradalom után ezek az elképzelések megvalósíthatóvá váltak. Ekkor kap új nevet: „opéra comique” az egyik régi párizsi zenés színház. Az operettben a párbeszéd és a zárt formájú zene arányosan oszlik meg, szerephez jut a játékban a tánc, a finálék nagyvonalúak. A klasszikus operett szereplőgárdája általában a híres „négyesfogatra” épül. Ezek a primadonna, a bonviván, a szubrett és a táncoskomikus. A „primadonna” az első hölgy, akinek szerelme megingathatatlan, és a története a „bonvivánnal” a harmadik felvonásra, minden akadályt legyőzve happy enddel végződik.

És a Lili bárónő ezeknek a követelményeknek maximálisan megfelelt. A Veszprémi Petőfi Színház előadása kihozta a maximumot a műfajból – nem volt üresjárat, nem volt kellemetlen rezümé, a két aggszűz (Illésházy Agatha grófnő – Módri Györgyi/Illésházy Christina grófnő/Palásthy Bea) megjelenése például minden esetben telitalálat – komikus mellékzönge, talán így mondják, de a két színésznő beszólásai végtelenül humorosak, és, ami talán fontosabb, pontosak voltak. 

Egy szó, mint száz: a Lili bárónő pontosan azt nyújtotta, amit ígért. Operett, humorral és kedves kiszólásokkal, dúdolható dallamokkal (a Gyere csókolj meg szaporán tubicám tuti, hogy sokaknak okozott komoly dallamtapadást), és egy olyan happy enddel, amit a saját életünkbe is vágyunk. 

Csakhát az élet nem operett. És épp azért van, hogy elmondhassuk, hogy lám, van ilyen is – bár csak a színpadon. De ez egy estére pont elég. 

A. Zs.