Fergeteges operett-est: a csillagok az égről le lettek énekelve

Mesés utazás a Délibábos Hortobágytól a Cintányéros Cudar Világig: Gats Éva és Hoffmann Richárd estje olyan vastapsot kapott, hogy a fal adta a másikat.

Az operett, az olyan műfaj, hogy vagy szereti az ember, vagy nem – ebből a szempontból Szarvas szerencsés város, mert láthatóan rajong a nótáért, és különösen akkor rajong, ha két olyan művész prezentálja a Jaj, cicát, akik már bizonyítottak a Vízi Színház színpadán. 

Az operett jelentése magától Mozarttól származik: „operácska”, talán így lehet a legjobban lefordítani. Jellemzője a könnyed dallamvilág, a humor, a kikacsintás – ehhez társul a prózai fonal, a korabeli táncok önfeledt használata. Vagyis az operett olyasmi, mint az opera, csak egy kicsit kecsesebb, bájosabb, dallamilag vékonyabb, ám talán szerelmesebb, és nevetésre még inkább ingerlőbb. 

Gats Éva és Hoffmann Richárd jártak már Szarvason, így a közönség nagyjából sejthette, hogy (a már felépített Monte Cristo díszletei között) mire számíthat. És amire számított, azt maximálisan megkapta. Két kőprofi előadóról beszélünk, aki nem csupán az operettet, de a közönséget is érti: bámulatos, ahogy a kisujjukból rázzák ki a szórakoztatást, és tényleg úgy táncolnak a publikum ingerküszöbén, hogy azt nézni is gyönyörűség. 

Nincsenek üresjáratok, nincs szünet a majd másfél órás showban, Hoffmann hangja az egeket rengeti, és ebben méltó partnere a folyamatosan magassarkúban kánkánozó Gats is – a Jurassic World óta tudjuk, hogy magassarkúban el lehet futni egy T-Rex elől, de itt máris többről van szó, a művésznő ugyanis úgy mozog, mint egy lemerülni képtelen Duracell-nyuszi. Egy órát az adott cipellőben végigmulatni messze más tészta, és Gats úgy állja a 10 percenként való átöltözéssel tarkított sarat, hogy öröm nézni.

És ha már a közönséget emlegettük: a két művész talán legnagyobb trüvája, hogy minden gond nélkül vonja be a közönséget magát a műsorba. Olyan lazasággal sétálnak ki a nézőtérre, húznak be nézőt egy dal mellé partnernek, ahogy azt csak a legmegbízhatóbb művészek tudják – egy percre sem kínos a dolog, sőt, az értő tudással kipipált nézői partner tényleg partnerré lesz a színpadon. Nem semmi tudás kell ehhez, vagy nevezzük inkább okos tapasztalatnak. Gats Éva és Hoffmann Richárd nem először áll együtt a színpadon – két abszolút, a jó értelemben vett hatásvadász előadóról van szó, akik bárkit megpörgetnek, még azt is, akinek a megpörgetés nem feltétlenül vágya. Vagy csak nem tud róla, hogy akarja. Aztán hoppá.

Olyan este volt ez, amilyet ritkán látni: örömzenélés magasfokon, a közönség maximális együttműködésével, mely közönség alig győzte a dalok végén a vastapsot. Ha lenne a Vízi Színháznak teteje, még azt is letapsolják, de hál’istennek nincs neki, így megúsztuk az eget rengetést. Gats és Hoffmann olyan elánnal tűrték a közönség imádatát, hogy irigyek is lettünk kicsit – ennyire szeretve lenni nem mindennapos dolog. 

Lehet nem szeretni az operettet, de látható, hogy az előadókat szinte kötelező. Van ilyen: van, aki mágnesként vonzza a közönség imádatát. Aznap este ilyesmivel kellett szembesülnünk. 

A. Zs.