Egy legendás barátságon keresztül nézhettünk a Szabadságharc mögé

Petőfi Sándor és Arany János története igazi „bromance” – milyen kár, hogy végül pont a nemes ügy töri a barátságukat ketté. 

A „Bács-Kiskun Megye Kultúrájáért” – díjas versvándor, Tóth Péter Lóránt mint Petőfi Sándor, és Kálló Béla szabadkai Jászai Mari-díjas színművész, rendező Arany János (és sok mindenki más) szerepében nem csupán élő történelemórát tart – bár akár beillene annak is a darab. A kétszemélyes two-man-show ugyanis nem fikció: az író, Brestyánszki Boros Rozália, a szabadkai Népszínház dramaturgja több ezer oldalnyi levelezésen, kordokumentumon és levéltári adatokon rágta át magát a 60 percnyi Szabadságharchoz. 

Ennek ellenére, mint mondtuk, nem csupán száraz töritényeket kapunk. Nagyszerű ötlet ezen a két nagyon eltérő habitusú emberen keresztül megmutatni az 1848-49-es szabadságharc okait, miértjeit és célját. Két erő ütközik a színpadon: a nyugodt, mérlegelő Arany és a lobbanékony, ágyban, párnák közt látszólag meghalni képtelen Petőfi barátsága az egyetlen masni, ami összeköti ezt a két embert. Lám, igaz a mondás, miszerint az ellentétek vonzzák egymást, és itt is ez történt: a darab ügyesen lavíroz az egyezkedésre képtelen lelkek közötti kapocs hangsúlyozása és a viták hevessége között. 

Kálló Béla nem csupán szerepet hoz, hanem rendezője is a darabnak. Az ő kézügyességét dicséri, hogy a Szabadságharc, hiába csak és csupán két ember játéka a színpadi térben, egy percre sem válik unalmassá. A két színész között szinte serceg a kémia: a játékukon keresztül a forradalom előtti napok kérdésekkel teli világa elevenedik meg. Egy percig sem üres a színpad, a két színész tömi tele a két szék határolta teret. Nem túlzunk akkor, amikor kimondjuk: varázslat történik, igazi, élő, lüktető színház (ahol később Kálló Béla alakításában megjelennek még a kor további nagyjai is) – és a szarvasi közönség hálásan vette a lapot. Nem mindennap látni ilyen egyszerű, de a maga nemében kiemelkedő, erős és lélekfogó színművet, amiben nincsen negédes magyarkodás, pedig a dolog adná magát, mégis, a rendezés van annyira elegáns, hogy nem hagy teret holmi nagymellényű kivagyiságnak. 

Vissza- és kevésbé visszafogott energiáktól sercegő darab a Szabadságharc, amelyben a barátság, ez a tűnékeny valami a kapocs. A darab megtekintése során érthetővé válik az is, hogy ez a két ember, ez a két alapjaiban más dalnok, verselő és íróember hogy tudtak egy életnyi (fél életnyi) komaságban meglenni egymással. Annyira különböznek, hogy – akárcsak az olaj a vízzel – elegyedni nem tudnak, mégis összeköti őket valami szellemen túli közösség – a magyar szabadság a céljuk, mindenek felett, csak a megoldási képletük más az adott problémára. Mégsem vesznek össze (vagy csak nagy ritkán hangzik fel egy-két Azt a betyár mindenit), tudnak egymás mellett és ellen érvelni úgy, hogy a barátság keretei bőven megmaradjanak. 

Van mit tanulnunk tőlük, és azért is volt ez az előadás remek, mert messze nem a széthúzásról szólt. Az alap (Magyarország) mindkettőjüké, ugyanúgy féltik a közöset, azt, amiben nem lehet kérdés, nem lehet alku – maximum a válaszok különbözhetnek. És ezek a válaszok nem fajulnak kenyértörésig, mert hiszen mind a két szereplő tudja, hogy a haza egy, az törhetetlen, nincs két Magyarország, nincs olyan, hogy vagytok ti, ezzel meg azzal a véleménnyel, és vagyunk mi, akiknek tuti igazunk van, míg ti közben csak a szájatokat jártatjátok.

Nagyon sok mindenkinek látni kéne a Szabadságharcot, azt, ahogy két teljesen eltérő lelkületű ember (akik esetünkben íróemberek) hogy tud még a vitán felül is együtt létezni. Nincs Te Magyarországod, nincs mi Magyarországunk, Magyarország van, ahol a vélemények ugyan különbözhetnek, de meghallgatásra is kerülnek. 

Ha nincs beszélgetés, ha nincs a másik véleményének meghallgatása, akkor nosza, menjünk fáklyával a tetőnek, hiszen teljesen felesleges torzsalkodva építeni a jövőt. Ami amúgy is lehetetlen feladat. A Szabadságharc erről is szól: hogy Magyarország akkor is egy, ha ketten két különböző álláspontot képviselnek. 

A. Zs.