Bolondos mesékért rajongtak a gyerekek az első gyerekes szerdán

És mit ne mondjunk: rajongtak a felnőttek is. Ilyen egy igazi gyerekelőadás.

Pedig a gyerekelőadásnak komoly veszélyei vannak: vagy a gyerekek nem veszik a lapot, vagy a felnőttek unják magukat halálra. Nem könnyű két, totál különböző generációt megszólítani – apa/anya jelen van, de csak úgy van jelen, mint felvigyázó, vagy a gyerek van jelen, de nem köti le az, ami a színpadon történik.

Esetleg egyszerre mindkettő. 

Szerencsére az első szerdán, mely szerdák a Vízi Színpadon mindig a gyermekeké, ilyesmiről szó sem volt: a Békéscsabai Napsugár Bábszínház előadása parádésan mutatta, hogy is kell kinéznie, miképp kell működnie egy ilyen kockázatos színdarabnak. A Napsugár persze általában garancia a sikerre – nem véletlen, hogy szinte minden évben jelen vannak a Vízi Színház színpadi forgatagában. De mit is láttunk, miért rajongtunk ezen a szerdán?

Nos, a cím tipikus nomen est omen: 4 bolondos mese került értő kezek közül a publikum elé. A díszlet egyszerre talányos és egyszerű (összerakta: Lenkefi Zoltán): lehetne ez valami néprajzi múzeum tanyabelsőt bemutató tárlatának darabja is. Kalapok és kaskók, kengyeleláda (kerekeken) és száradni kitett takarás. Aztán megérkeznek a színészek is: zeneszóval futnak be a nézőtérről, jelezve már jó előre, hogy itt a közönség be lesz vonva a játékba. Balázs Csongor, Czumbil Örs és Lovas Gábor hármasa hivatott fenntartani a figyelmünket – és az, hogy Lovas Gábor már az elején jelzi, hogy olyan hangszer még nem született, amin ő játszani nem tud, jól mutatja, micsoda profi előadásra számíthatnak a nézők. 

Czipott Gábor rendezésében 4, régi jó mese kerül feldolgozásra, és mind a négy valamiféleképp bolondos: félnótás legények csinálják meg így vagy úgy a szerencséjüket, legyen szó lábasjószág ügyes átjátszásáról, éves jutalmak eleinte bénácska, majd ügyes felhasználásáról, vagy arról, hogy akit öreganyámnak szólítunk, nem kötünk a fához, vagy különben elátkoz. Ebből is látszik, hogy az erkölcsi tanulság sem maradt el (öregasszonyt fához kötni NEM JÓ), de erkölcsi tanulságért csak magában nem járunk színházba – a játékért járunk, például azért, hogy ha már (fun fact) valahogy elkeveredett a díszletből az erdő, akkor ügyes színészi játékkal és önkritikával kijelenthetjük akár egy seprűről is, hogy az az. Márhogy erdő. 

És a hab a történeten csak ezután került fel az I-re: a közönség bevonása (lásd az első bekezdést) nem könnyű, s ha a darab nem a kijelölt útján halad, akkor szinte lehetetlen. Ez is csak a három főszereplőt dicséri: olyan játszi könnyedséggel ragasztják a gyerekeket (és egy felnőttet is!) az aranyszőrű bárányhoz, hogy öröm nézni. Nincs ebben semmi erőltetettség, nincs benne semmi blikkfang, a történet megköveteli a sokaságot, hát a közönségnek be kell csatlakoznia. És kész. Az egész sereglet a magasba emeli az előadást, és az, hogy mi is az örömteli játék részeivé lettünk, csak tovább hergeli a vastapsot. 

Ez a szerda olyan szerda volt, amilyennek minden szerda estének lennie kell. A Napsugár Bábszínház (mindannyiunk nagy örömére) megmutatta, hogy kell egy mesés darabot a színpadra varázsolni úgy, hogy szülő/gyerek elégedetten távozzon – jó lenne azt a rengetegsok nevetést elraktározni, hogy bármikor elővehessük, például akkor, amikor annyira nem jó. Amikor szükség van rá. 

A Balázs Csongor-Czumbil Örs-Lovas Gábor hármason nem múlott semmi. Még ilyen szerdákat akarunk. 

A. Zs.