Belefútták a nyarat a szívünkbe – ilyen volt a Hódmezővásárhelyi Helyőrségi Zenekar koncertje

Tavaly is nagyot mentek, idén sem múlták alul a várakozásainkat: vasárnap esti örömzenélés a szarvasi Vízi Színház színpadán.

Arról, hogy „katonazene”, nem feltétlenül valami felhőtlen jut az ember eszébe. Inkább valami olyasmi, hogy „Lelőtték Ferenc Ferdinándot”, vagy hogy „Svejk, akkor a háború után találkozunk 2-kor a Kehelyben”. Mondhatnánk, hogy békeidőben a műfaj tetszhalott, de pont azért vannak a Szarvasi Viziszínház előadásai, hogy felülbírálják a mindenféle elvárásainkat: a Hódmezővásárhelyi Helyőrségi zenekar pedig újfent bebizonyította, hogy nagymellénnyel leírni dolgokat nemhogy botorság, de teljesen felesleges is. 

A zenekart 2001-ben szervezték újjá, azóta felléptek a világ számos pontján. A Bessenyei Ferenc Művészeti Díjas formáció nem új vendég Szarvason sem – tavaly már bebizonyították, hogy a katonazene túlmutat azon, hogy TamTaratamTaratamTamTam, vagyis, hogy lehet a dolgot frissen, a korral haladva is művelni. A HHZ fennállásának 20 évét a Világ Fúvószenei Szövetség, a WASBE 2021-ben kitüntetéssel honorálta, ami nagy szó – de még nagyobb szó, vagy inkább szótalány az, amivel az est házigazdája, Domján Balázs bemutatta őket: a mindenféle fellépésein túl úgynevezett „gyepshowkat” is vállal a HHZ, és mi meg azóta is imádjuk ezt a kifejezést. Jelentsen bármit is. 

Nem tudjuk, pontosan hogyan áll össze egy ilyen est programja, de a karmester, Gömöri Balázs őrnagy és a karmesterhelyettes, Sipos Béla hadnagy legények voltak a gáton: sokkal több ez a formáció annál, minthogy kimerüljön a repertoárjuk a katonai indulókban. Jelenleg 26 zenész játszik az együttesben, 2021 október 1-jétől ez engedélyezett létszám öttel bővült. Az együttes repertoárja sokszínű, a katonaindulók mellett játszanak komoly- és könnyűzenét, a műsort igyekeznek az adott eseményhez igazítani, legyen az egy falunap, térzene vagy hosszabb hangverseny.

És hogy mit mutattak be Szarvason? Nos, azt, hogy mekkora potenciál van egy ilyen zenekarban. Igaz, hogy indulókkal kezdtek, de a műsor hamar átalakult egy összenépi örömmuzsikálásba: Ennio Morricone ugyanúgy megfért a színpadon, mint Santana, Benny Goodman, majd Máté Péter dalai tették fel a koronát az I-re. Nem tudjuk, hogy az ének mennyire része a hasonló műsoroknak, de itt még az is belefért, hogy a csörgődobbal mágiázgató katonalegény előre jöjjön a mikrofonállványhoz, és eldalolja, hogy zene nélkül mit érek én – és ez lehet afféle credo is akár, hiszen valóban semmi másról nem szólt az este, minthogy a zene összekötő kapocs, hogy a muzsika élet, sőt, életcél is lehet akár, és aki szolgáltatja, az valószínűleg boldogabb mindenkinél. 

A szarvasi közönséget dicséri, hogy mennyire vették a lapot, és micsoda elánnal élték a repertoárt. A vastaps most sem maradt el, s bár a szúnyogok igyekeztek keresztbe tenni az estnek, próbálkozásuk hamvába hullt. A szarvasi Vízi Színház újfent bebizonyította, hogy mennyire sokszínű programmal várja a publikumot, és hogy micsoda lehetőség rejtőzik a varázslatos helyszínben – az, hogy egy katonazenekar bő félházat hozott, jól mutatja, hogy a közönség vevő a műsorra, és messze messze jó szívvel vesznek részt a programfolyamban. 

Még több ilyen nyári estét várunk – és meg is fogjuk kapni. 

A. Zs.