Berúgtuk a nyarat – az Anconai Szerelmesek című darabbal elindult a Vízi Színház 13. évada

A zenés vígjáték előtt Fekete Péter korábbi kulturális államtitkár, a Fővárosi Nagycirkusz Jászai-díjas főigazgatója, Babák Mihály, Szarvas Város polgármestere  Seregi Zoltán művészeti vezető, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója, dr. Szabó Károlyné, a Magyar Teátrum Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója,  Domokos László, az Állami Számvevőszék elnöke, és Csasztvan András, a Cervinus Teátrum ügyvezető igazgatója nyitotta meg az évadot. 

Ahogy Babák Mihály mondta: ez a színház a nézőké, nekik, nekünk épült és mi, a nézők vagyunk azok, akik miatt ennyire jól és gördülékenyen működik. Fekete Péter hozzátette: világviszonylatban is kiemelkedő a Szarvasi Vízi Színház: Európa élvonalába tartozik az intézmény. „Nem csupán a színészek, a rendezők, a darabok működtetik: külön köszönet és elismerés jár a műszaknak, akik az összes este maximális teljesítményt nyújtanak – nélkülük nem lenne előadás, nélkülük nem lennének ennyire felhőtlenek ezek az esték.”

Összegezve: a nyár Szarvason az Anconai Szerelmesek című, nem Shakespeare, hanem Vajda Katalin-féle színes-szagos-habos-babos darabbal indult. A Békéscsabai Jókai Színház előadása hozta a kötelezőt, vagy annál talán még egy kicsit többet is: adott egy olasz tengerparti városka, egy lányát egyedül nevelő, korosodó amoroso, egy könnyűvérű szobalány, egy kávézótulajdonos, aki pocsék feketét szolgál fel, egy hátrányos helyzetű vándormuzsikus, egy életunt milliomos, és naná, hogy egy tűzrőlpattant magyar lány is – és persze rengeteg érző szív. Mely szívek úgy nagyjából 5 percenként egyszerre dobbannak fel. Az Anconai Szerelmesek nem óriási megfejtés, nem egy színpadi ördöglakat, könnyű, mint a nyári zápor, de pont annyira frissítő is. Ebben a kavalkádban nagyot dob a zeneválasztás – nem csodálkoznánk, ha az értő és figyelmes szarvasi közönség nem egyszer a saját múltjából előkerült ábrándok és szépemlékek miatt döntött volna egy-egy muzsika után a vastaps mellett.

Legény legyen a talján, aki kibogarássza az összes kapcsolódási pontot, de mindenki lenyugodhat: ahogy az ilyen körökben lenni szokott, a végén a minden is egymásra talál; akit oda VIT az élet Anconába, az boldogan él, amíg meg nem hal, mert hiszen ilyenek ezek a csengő-bongó nyári kis könnyed semmiségek: azt adják, amit mi is várunk ettől az élet nevű dologtól. Csak mi nem mondjuk (mert nincs rá eszünk), hogy macsó-hímzés.

Halasi Imre értő rendezése nem vált világot, de amit ígér, azt maximálisan betartja: van tánc, van lélekfájás, van félreértés, álruha, aztán a végén pedig ott a csinos kis masni, ami egybefűzi az egész históriát. A szereplők értik a műfajt: a Jászai-díjas Bartus Gyula elsőrangú pernahajder, hogy mondják ezt? Latin laver? Mindegy is: pont úgy hozza a figurát, ahogy azt a délutáni műsorsáv telenovellái megkövetelik. Ki kell emelnünk a szintén Jászai-díjas Csomós Lajost, aki, mint a pocsék kávék nagyistene, a magyar lány szívének megdobogtatója, olyan pontosan csapja le a poénlasztikat, hogy öröm nézni. De mindenki ott van a szerelemszeren: Nádra Kitti, Nagy Erika, Veselényi Orsolya, Csonka Dóra, Puskás Dániel, Király M. Alexandra és Szász Borisz tudják, mibe csöppentek, egyikük sem túl sok, vagy túl kevés – nem igazán akad vékony alakítás, mindenki hozza a magáét, és mindenki megkapja a maga 5 perc tapsát. A szarvasi közönség láthatóan szintén tudja, mire váltott jegyet – komoly hahotahullám köszönt minden jó slamasztikációs viccet.

Az Anconai Szerelmesek olyan, mint egy se nem túl keserű, se nem túl édes limonádé. És mi esik nagyon jól egy amúgy kicsit hűvös, de júniusi estén? Hát pont ez. Sose rosszabb nyári felhőtlenséget – a tűzijáték a végén abszolút rímelt a vastapsra.  

A. Zs.