Báb minálunk babám: Mátyás királynál csak az előadás volt középkirályabb

Ezt nem mi mondjuk, hanem a célközönség: az aranytalléros kisgazdák szanaszét táncolták, kiabálták, virgonckodták a Mátyás király és a leleményes lányt-t. Tényfeltáró riport következik.

A báb már rég nem (csak) gyerekműfaj. Kevés olyan komoly változáson, vagy – merjük? – evolúción átesett zsánert tudunk, mint a bábost. Nem véletlenül mondjuk ezt: épp most zajlott a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozója, ahol az előadások meghatározó része szólt a felnőtteknek. Meghatározó részük volt úgymond formabontó. A bábos, az ugyanis nem olyan ember, aki holmi ebből-abból-egyujjas bundakesztyűből kiszabott, legtöbbször alakot formázó izével a kezén bohóckodik végig uszkve harminc-negyven percet. A „bábművészet” kifejezés nem azért született, hogy legyen mire számlát adni (LOL) – azért művészet a báb, mert az, aki a bábot megmozgatja, és úgy mozgatja meg, hogy (mint mozgató) eltűnik mögüle, hogy nem őt látjuk, hanem a bábot, ami AKIVÉ lesz, életre kel, beszél hozzánk, mesél, vagy (hogy egy klasszikust idézzünk) ördögöt ver palacsintasütővel… nos, az művész.

Pont.

Nem az a lényeg ugyanis, hogy valaki ördögöt ver palacsintasütővel. Nem sok élőszereplős Vitéz László előadást jegyez a (báb)színháztörténet. Véletlen lenne? Hogy lenne véletlen? Nem lehetséges, hogy azért nincs még (sikeres, emlékezetes, etc.) Vitéz László rajzfilm se’, mert a történet csak a bábban működik? Vagy EGY BIZONYOS bábossal? Pályi János a legnagyobbak közül is az egyik legnagyobb figura: művész, mert az ő Vitéz László történetei egyszerre szólnak gyereknek és felnőttnek, s mert úgy visz tovább egy klasszikus, (színház)történeti műfajt (mossuk össze a Harlekin-történeteket a magyar népmesék elemeivel, majd tegyük hozzá a börleszket, és még akkor se vagyunk pontosan ott, ahol)  egy választott műfajban (a báb), hogy külön kategóriát teremt saját magának. (Esterházy Péter mondta egyszer Váncsa Istvánról, hogy „a saját műfajának jéghegye”, és kb. helyben vagyunk ezzel a mondattal Pályi esetében is.)

De maradjunk Mátyás királynál:

Vajon a fiúk vagy a lányok okosabbak?

Aki okos, az vajon leleményes is?

Túljárhat-e az egyszerű falusi leány Mátyás király eszén?

És ha igen, akkor vajon fejét veszti vagy jutalomra lel?

Na és a legfőbb kérdés: hogy kerül egy időutazó Mátyás udvarába és ki is ő valójában?

Így szólt a tárgyalt előadás ajánlója.

Egy karéjnyi helyen, paraván takarásában, egyedül, bábbal elmesélni egy történetet: nos, rizikós. (Az időutazást meg már az elején letudjuk, úgyhogy aki DeLoreant várt, annak coki!) A Batyu Színház a Szarvasi Vízi színpadán azonban vállalta a kihívást – és mi ez, ha nem elismerésre méltó dolog? És ha már van okostelefonunk, akkor egy mese, az hogy ne lehetne már okos? (Egy kedvestelefonnak mondjuk mi magunk jobban örülnénk, de ez most mellékvágány.) Kontha Nelli rendező a Mátyás király és a leleményes lány című előadást egyértelműen a gyerekközönségre szabta, és mekkora mák már, hogy a Vízi Színháznak van egy kifejezetten erre hegesztett szerdája, ami most keddre esett, de  ettől még nem lesz az új szerda a kedd – mindegy.

Szóval van ez a darab, ahol tényleg egyetlen paraván a szín, és ez a paraván sajna kissé elveszik a világot jelentőn. A két helyszínes díszlet, mint kivágott papírmasé a nevezett paraván tetején olykor meg mintha kissé lassan varázsolódna a helyére… de Balatoni Dóra, akinek a kezén áll vagy bukik a báb, szerencsére önmagát is bevonja a játékba, így egy szavunk sem lehet. A gyerekeknek nem volt legalábbis, illetve dehogynem – ha a kölök egy rászabott, direkt neki legózott előadáson jól érzi magát, akkor az az előadás jó. Most kötözködjünk a holló angol tájszólásán, illetve, hogy ha az holló angol (miért nem olasz?), akkor why not crow? Dehogy kötözködünk: bájos 50 percnyi gyerekelvarázsolás folyt itt, se több, se kevesebb.

A Zs.