Szeretve mind a vérpadig

Jókai-Medveczky-Pécsváradi-Vizeli: túl nagy nevek ezek így egymás mellett ahhoz, hogy egyáltalán bukásszagról beszélhessünk a címben már jelzett darab bemutatója kapcsán.

A drámai konfliktusokat, látványos csatajeleneteket, személyes drámákat, az útkeresést előtérbe helyező zenés darab a magyar sors örökké visszatérő kérdését boncolgatja. Melyik az igazabb út? Mit tehet egy vezető egy kiélezett helyzetben? Hogyan ítélhető meg egy áruló tevékenysége? Végsőkig, az utolsó csepp vérig kell harcolni, vagy tárgyalni kell a jövő reményében? Ezek mellett a legnagyszerűbb emberi érzés, a szerelem mindenható erejét mutatja meg, melyre a mai világunkban ha lehet még nagyobb szükségünk van, mint bármikor.

Így szól az ajánló. De vajon igazat szól-e? Tényleg szükségünk van a veretes, kissé avítt Jókai egysorosokra egy olyan korban, melyben a nyelv (igen, a magyar is, mert ilyen a nyelvek szokása – most mi a fenét csináljunk, ha így van?) folyamatosan változik, idomul, karcolódik és vesz részt holmi evolúcióban is? Adamikné (!) Jászó Anna írja a darab alapjául szolgáló regényről a Könyv és Nevelés (2015/2) folyóirat „Jókai időszerűsége” című dolgozatában: „Ocskay László története nemcsak fordulatos kalandregény, hanem lélekrajz is. A kuruc brigadéros jelleme összetett, kitartását, megrendülését, magánéletének és katonai karrierjének buktatóit, összefüggéseit, fokozatos lecsúszását, fizikai és erkölcsi züllését ábrázolja Jókai. Most csak a főbb mozzanatokat idézzük fel. (Vannak olyan korszakok, amikor nagy a forgalom a damaszkuszi úton.)

Ocskay életében szabadságharcos karrierje előtt is volt egy száznyolcvan fokos fordulat: otthagyta papi hivatását, ezután lett katona; harcolt a törököknél, a franciáknál, a németeknél, majd csapatával átállt Rákóczihoz, így lett a nép ajkán „Rákóczi mennyköve”, azaz „Rákóczi villáma”. Mondhatni, hogy végre megtalálta önmagát, hivatását. Egy tragédiát azonban rejteget, csak hárman tudnak róla: párbajban megölte későbbi feleségének testvérét, Tisza Gábort, mégpedig „egy átkozott szép szempár”, egy kémnő, Szunyoghy Ozmonda miatt, aki a végzete lett, de aki szerette mind a vérpadig, még azon is túl. Jól tudja mindezt öreg barátja, a Rákóczihoz mindvégig hű Csajághy Márton, mikor figyelmezteti: „Egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít, s önmagad ellenkezőjévé tesz.”

Az is lesz amúgy, mind jellem-, mind darabszinten: Jókainál (és a Vízi Színházban is) Ocskay egészen odáig jut, hogy Bécsben keresi a császár kegyeit, de a kurucok végül elfogják, és fejét is veszik.

Adamikné írása – tesszük hozzá – így kezdődik: „Nagyon fáj Jókai lefokozása a Nemzeti alaptantervben (Nat). Sért mint egyént, mert kizárják egyik kedves szerzőmet, sért mint közösségi embert, mert megfosztják a fiatalságot nemzeti múltunk nagy krónikásától. Előítéletek alapján. Az előítéletek pedig több helyről is származnak. Elsősorban „felsőbb körökből”, a „tudomány” fellegvárából, azután lassan-lassan leszivárogtak az „alsóbb körökbe”, a tanártársadalomba. Ezekkel az előítéletekkel szeretnék most leszámolni, abban a reményben, hogy talán meg lehet fordítani a közvélekedést.„

Maradt a kérdés, hogy van-e helye a Jókai-féle veretésnek a mai nyelvben, vagy egyenest a színpadon? Végigtekintve a majd’ telt házas Vízi Színház nézőterén, itt a válasz: van helye. (Amíg akad, akinek hiányzik, akkor van. Kérdés: nekem hiányzik a jó kis fekete-fehér, esős-kelős, tortát az arcba vágós burleszk a Szarvasi Mozi repertoárjából, szóval miért nincs?) Érdekes, de a nyelven túl maga a színmű színre vitele is mintha a boldog békeidők színjátszásához nyúlna vissza – nyilván ezért áradnak a széles gesztusok, ezért működik egyetlen térben az amúgy héthatárt bejáró darab, és ezért szólnak az amúgy fülbemászó dalok arról, hogy ami magyar, az jó, sőt, az, hogy zsötem, mit sem ér ahhoz képest, ha azt mondjuk: „szeretlek”.

A darab attól működik, hogy a maga furcsa módján vállaltan tükrözi Ocskay tragédiáját és a kudarcot: a szerepében Csiszár István volt hős, férj, apa, reménytelen szerelmes, majd halott is szintúgy. A darab bátor, mert mer (Szarvas közepén) olyan mondatokkal nézőt lehengerelni, mint hogy „Áruló tót!”, de mindezen túl gyönyörűen és meglepően működőképes eszközökkel mutatja be (avagy a darab működésén simán levezethető), miért volt eleve bukásra ítélve az egyik első, bukott szabadságharcunk a sorban.

A közönség, a Vízi Színházé, egy áldott, magyar este, mikor is nem esett, de ragyogtak a csillagok mind, lelkesen asszisztált mindehhez: voltak csatajelenetek, a tajték s a robbanások fityiszt mutattak olyan hollywoodi nagyoknak, mint pl. Michael Bay, volt a Viharsarok Táncegyüttes, a Magyarock Dalszínház társulata, a gyalogos, lovas és tüzér katonai hagyományörzők segedelmével tusa és haddelhadd és kémnő. Jó másfél órán keresztül kaptuk a törit, amit jó, ha megjegyzünk… márhogy tanuljunk Ocskay példájából, és ezt így, ebben a formában soha többet.

Je suis magyar közönség, ámen.

A. Zs.