„Zajos sikert aratott az operett” című rovatunkban ezúttal:

Gats Éva és Hoffmann Richárd a Vízi Színház színpadán.

Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor felhagytál… már hogy Sorok írója, azzal, hogy cikizze az operett műfaját. Profin előadni sok mindent lehet (még akkor is, ha két profi megjelenése a színpadon még nem borítékolja a sikert), s lám, így van ez a sokat gyászolt, a nézők által azonban a mai napig a vastüdőből erőszakkal előrángatott operettel is.

Vasárnap volt, amikor operettől visszhangzott az egész Viharsarok – meg a tapstól is, ami a taktusokat kísérte.

Igen, volt Szécsi Pál best of is.

Hoffmann Richárd (aki játszott már Lucifert a Nemzetiben, Edwint a Csárdáskirálynőben – az előbbi egy színház, az utóbbi egy darab, ezt csak miattam írjuk le) közvetlen, bármivel kompatibilis előadó – legyen itt a kompatibilitás kapcsán szó a nótázásról vagy a közönségről akár. Íme: ilyen egy műfajátjárásra feltűnően alkalmas aktor. Két dal között kiszólogat, publikumot hoz mozgásba, sőt, egy-egy dal erejéig meg is táncoltat pár lányt, akik bár nézni jöttek, s nem szerepelni, azért benne vannak a mókában, bár őket pont nem kérdezte senki (érdekes választás pont Gaston dalával feleségül kérni BÁRKIT IS a színpadon, de Hoffmann végül így-úgy ezt is poénba tekeri, szóval oké).

Felesége, Gats Éva (nem mi mondjuk, Hoffmann hangsúlyozza, hogy ők egy pár) igazi, tűzről pattant énekes, a hangja elképesztő távokat, mélységeket és magasságokat jár be, és láthatóan a kisujjában van, hogy bármikor bárkit bármelyik ujja köré képes odacsavarni – ügyesen él azzal az előjogával, hogy ő itt a színész, és akit Jánosnak nevez a nézőtéren, az, legyen bár Pál, vagy Szaniszló, esetleg Katalin, juszt is legyen fenn a János hegyen, mert estére odavárja. Azért az évek és a rutin (pl. a Centrál Színház-beli munkássága, pl.: My Fair Lady, Illatszertár) láthatóan kellő magabiztossággal ruházták fel (apropó ruhák: ennél csillogóbb diszkódresszt még sose láttunk, a Bee Gees marketingese hívni fog, Éva, mi kinyomtuk) – de hívjuk ezt inkább szakmai rutinnak, hiszen komoly meló ám az évek alatt ilyen csudás hangot és ilyen helyre színpadi jelenlétet korrektül összerakni.

Nyilván volt egy rakás Jaj, cica, nyilván kilátogattunk Óbudára, nyilván dübörgött a Hajmássy Péter (tényleg, ki a fene lehet az a Hajmássy Péter?), a közönség pedig hálásan vette a szumátrai forróságot  követő hűsítő dallamokat. Az operett invazív műfaj, ez már tutibiztos, a két vérprofi előadó pedig láthatóan nem is akar ezen változtatni.

A vastaps alapján nem is kell.

A. Zs.