A pontos és precíz hülyeség valóban gyönyörködtet

Írtuk már, min múlik egy ún. vicces darab sorsa: a helyes tempón, a helyes színészeken, és a helytelen és helyenként bizarr mód, de mégis logikus szituációk orkánszerű kavalkádján. A Katona József Színház vendégjátékában megmutatta, hogy kell ezt csinálni.

Amikor lánykérés van, akkor lánykérés van: ez a színház (már a Vízi) még azt is tudja – márhogy az adott darab végén a bizonyos színész jófejségből bevállalja, hogy mikrofont ad a nézőtérről beremegő, leendő vőlegény kezébe, aki aztán az IGEN-ben reménykedve tört, de milyen kedves magyarsággal menyecskét kér meg, házassági célzattal.

Egy nagyon jó estére tettek ezzel pontot szombaton Szarvason, bámulatos, de megvolt ez is 2022-re, a közönség lelkesen asszisztált (mit tettek volna amúgy, hát szarvasiak!), a platánok helyeslően bólogattak, és csak mi hittük talán, hogy ez a darab része, és a semmiből, a bal fenékről mondjuk, előugrik még egy Hickory Wood, hogy jelezze, a nő az övé, slussz és passz.

Annyira jól sikerült bohózatot láttunk, hogy simán bevette volna a gyomrunk ezt a poént is.

Ray Cooney-féle bődületest (szerzőtárs is van ezúttal: Tony Hilton színész) idén már láthatott a publikum, de ha választani kell (szerencsére nem kell), mi az 1×3 néha 4 címűre ülnénk be még egy vastapsra. A kecskeméti csapat elképesztőt művelt ugyanis. Itt meg is állhatnánk, jó bornak nem kell cégér, pláne, ha az mondjuk brandy, és egy tolószék egyik karfájából töltik ki az öblöspohárba, majd a másik, leszerelt karfából tolják rá a szódát. Mégse állunk meg, mert Cooney és Hilton sem fecsérelték az időt: az, amit Cooney egyébként sok évtizedes pályafutása során csuklóból mixel (egy képtelen szituáció szanaszét tekerése), azt itt (Hilton miatt talán? Nem derül ki) olyan hangerőn műveli, olyan maximálisra turbózza fel, olyan képtelenre, mégis teljesen ésszerűre szereli szét, majd rakja össze, hogy az garantálja az instant és gyomorhalálig tartó, inkontinenciával határos röhögőgörcsöt, körülbelül az ötödik perctől.

Onnan biztosan, mikor is Járai Máté Billyje (szorozva X-szel) a színre belép.

Beavászkodik. Bezuhan. Betámolyog. Beértetlenkedik.

Feltesszük akkor a jogos kérdést: hol volt eddig ez az ember? (Oké, a Reggeliben, de ez most nem tétel.) Mert itt kb. mindenhol: enyhe spoiler, de Járai egyszerre 3 (haha!) szerepben… nos, zsenül meg. Virágzik szanaszét. A csávóban (ő mondta, nem mi használjuk a borsodi ír vulgurt) akkora tehetség lakik a komédiára, hogy a fele energiájával meg lehetne világítani Szarvast egy évre – szombat este például csak úgy tündökölt. A megszólalásainak 90 százaléka ül, 150 perc alatt egyszerre hoz szeretnivaló idiótát, arisztokrata-féle, raccsoló, mihaszna pancsert (mikor volt utoljára vicces a RACCSOLÁS, könyörgöm? Nézői válasz: Itt, a Vízi Színházban, a minap), és a kelta hagyományőrző drámaklub Salgótarjánba’ kihelyezett tagozatának svindler kerékakasztófavirágát. 

Járai eszméletlen komédiás (érdekes adalék: a Martin McDonagh szerezte Kripliben szintén egy Billy-t játszik, de ott legalább csak egyet – nagy megkönnyebbülés lehet ez szegény fejének). Manapság, mikor a műfaj (lásd: bohózat) kvázi rekonstrukciója (hívjuk reciprokának) kap nagyobb figyelmet (elég megnézni ehhez a Függönyt fel! című Bogdanovich klasszikust, vagy a Ma este megbukunk!-at a Centrál Színházban), akkor ez az ember (és ez a társulat úgy anblokk) megmutatja, hogy egy jó darab akkor is lehet jó, ha a zsánert már épp temetni szokás.

Mi meg nevetni jöttünk, nem dicsérni.

Szóval ha már társulat: hiába lesz az este vitathatatlanul az övé, Járai egyedül, kvázi stand upban nem tudná azt, amit így, egy roppant, a mulatságra végtelenül vevő csapat tagjaként elénk varázsol. Fazakas Géza, Ferencz Bálint, Jankovics Anna, Horváth Alexandra, Varga Zoltán, Danyi Judit, Hegedűs Zoltán és Koller Krisztián mind lenyomják a maguk nagy poénját, mind komoly alázattal veszik a lapot, és nyilván hatalmas tapsot kaptak – totál megérdemelten, tesszük hozzá (még a lánykérés előtt).

És a rendező, Szerednyey Béla… nos, nem tudjuk, végzett-e logisztika szakot a darab dirigálása előtt (vélemény: ilyen kavalkádot egyben tartani csak úgy lehet, ha végzett), s vajon nézi-e a Family Guyt, de a darabban van két jelenet, két amúgy semmi kis átkötés, az egyik tangómuzsikára, a másikban meg egy bedzsinázott Michael Flatleyre, melyekben meri Peter Griffin-módon totál elengedni a gyeplőt – amikor, csak azért, hogy ne maradjon üres (és nevetéstelenített) a szín, még a tolószékes szereplő is minőségi faarccal tolja be a hákettőnégyet, majd beront egy idióta, és úgy kapkodja a lábait, mintha hosszú sor állna a férfi WC előtt a Motörhead koncerten… na, azt nevezzük mi VICCESNEK.

Ja: a lány meg igent mondott. Nem volt poén.

A. Zs.