Öt apáca bemegy a Víziszínházba, mire azt mondja a csapos:

• Mi ez, valami vicc?

A Brian Élete óta tudjuk, hogy a vallással poénkodni igenis ér, pláne akkor, ha van fülünk a viccre – mert a Monty Python Repülő Cirkuszának nevezett darabja sem a valláson nevet, hanem a vallással együtt… mégpedig rajtunk, embereken. Akik hajlamosak vagyunk szentnek képzelni magunkat. Különbnek a másiknál, csak mert. Akik képesek vagyunk háborúzni ISTEN nevében (ami azért gigaLOL, mert valószínűleg az ellenség is ugyanezt mondja, amikor harcos dörgedelmében a másikra (esetleg ránk) ront, ingujjában szintúgy a mindig népszerű Gott mit uns felelősség-szabadulókártyával).

Ha tetszenek érteni, mire célzok:

• Isten halott – mondta Nietzsche.
• Nietzsche halott – mondta Isten.

És így tovább.

Mondja akkor valaki, hogy Istennek nincs humorérzéke! (Ha valaki úgy gondolja, nincs neki, akkor vegyen az illető szemügyre egy kacsacsőrű emlőst.) Mindjárt rátérünk a címben jelzett Apácákra, csak még annyit: a szentek és a szenteskedők között nem csupán hat betű a különbség.

Hál’istennek (ámen!) Szarvason nincsenek szenteskedők.

Ánem.

Ezt onnan tudjuk, hogy a szombat esti Apácák című – minek nevezzelek – angyali vígrevűben a majd’ rengeteg (alig akadt üres hely a nézőtéren) közönség olyan fesztelen és egészséges vigadalommal vette az öt fő- és mellék-, és összes szereplő meglepően okos, bölcsen pimasz és érthetetlenül precízre rendezett nyílt színi bolondozását, hogy már csak ezért is érdemes volt erre áldozni a (szintén csodásan) szúnyogmentes estét.

Ezt hívják talán közösségi élménynek.

Hogy miért mondjuk, hogy a mű (sic!) meglepően okos és érthetetlenül precízre rendezett? Mert igazából – legyünk őszinték – a darabnak nem kéne működnie. De lehet, hogy Dan Goggin 1985-ben pont olyanra írta meg, hogy úgy működjön, ahogy a dongó a tudomány mai állása szerint repül (azaz sehogy). Hogy ne ez legyen a lényeg. Hiszen ami történés van, az úgy történik, hogy az egyik szereplő elmondja, hogy mi történik épp – vagy tesszük azt: elénekli -, hogy cselekmény, dráma, jellemfejlődés, tudják, ilyen körmönfont színházi huncutságok a fasorban sincsenek… de akkor mi van?

Miért van az, hogy messze-messze nem temetni jöttünk, hanem teleszájjal dicsérni az Apácákat?

Mert apácaruhában a színpadon vicceskedni baromi rizikós vállalás, és ritka kemény meló. Mert hogy lehet az, hogy míg a fent már bepéldálózott Brian Élete a világ legviccesebb filmje – addig a szintén Python-tag, Eric Idle (én kérek elnézést a magyarításért) „Apócák a pácban” (szóltam) című mozija egy gagyi semmiség? Hát úgy, hogy az egyikben örömködés van, a másikban meg kb. annyi, hogy „van az a pénz”. (Lehet találgatni, melyik-melyik.) A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház előadása, az Apácák pedig az előbbit erősíti. Nem több, de messze-messze-messze nem kevesebb, mint egy jófajta ökörség, öt kiváló színészre és elképesztő énekesekre osztott örömjáték és -óda – ima a nevetésért, hozsánna a mulatságért… mondjunk még ilyeneket? Francokat: a lényeg, hogy ötszemélyes előadásban öt ennyire jól működő, egymást folyamatosan erősítő és kiszolgáló színpadi profit rég nem tapasztaltunk semerre sem. Minek nevezzük? Five girls shownak? Hiszen nincs, aki túlságosan előre törekedne, nincs kivagyiság, hanem bitang nagy alázat van a másik színész felé – és ez a darab pont ettől működik, ettől lesznek az öt apácák – most mit cizelláljuk – viccesek, egyenként is erősek a szerepükben, és végtelenül cukik és szerethetők és néznénk őket még akár egy harmadik felvonáson keresztül is. Ha úgy alakul, hogy a negyedikben akad még egy dzsiggelve elnyomott vidám nóta arról, hogy néhány társuk a fagyasztóban maradt, mert nem volt pénzük őket eltemetni, maradunk tovább.

Halott apácák a fagyasztóban. Ugye tetszenek érteni, hogy erről szól az egyik kuplé? És azt is, hogy ezen az is röhög, aki nem?

És azt mondtuk már, hogy tessenek elképzelni, itthon az első előadások egyikében maga Psota Irén játszotta a kvázi főszerepet? Na az lehetett ám az érdekes felállás, nem mintha ez nem lenne az: Vándor Éva/Jászai Mari-, Zenthe- és Vastaps-díjas (heló, Lois Griffin!), Kökényessy Ági/Vastaps-díjas (heló, Rachel Green!), Németh Anna (az Óz, a csodák csodáján ilyen durván rég nem nevettünk), Simon Kata (az a hang – simán beleszerettünk, bocs), és Házi Anita (háromszor tapsoltuk vissza) sallang nélkül nyomja le ezt a két felvonást – és az, hogy a rendező (megint Kökényessy Ági) ennyire érzi a tempót, ilyen elképesztő ritmusérzékkel tesz poént poénra, na az már csak a hab a mérgezett gombatortán.

Azt tessék összeadni, hogy az előadásban szerepel az APÁCAFINGOCSKA kifejezés is.

És (nem poénból mondjuk, hogy) – legnagyobb meglepetésünkre –  a kínos helyett valami baromi vicces sül ki belőle.

Na ez a nem mindegy.

A.Zs.