„Héttornyot” ígértek, mi csodát láttunk

Idén 65 éves a Duna Művészegyüttes, a társulat szinte szülinapot tartott a Vízi Színpadon. Keveset mondunk, ha azt állítjuk: meglett kora ellenére nemhogy nagyon jól tartja magát a Duna, de még arra is képes, hogy letáncolja az állunkat a helyéről.

A Duna Művészegyüttes Héttorony című táncszínházi előadása arra vállalkozik, hogy az idén 10 éve elhunyt Makovecz Imre gondolkodásmódját, műveinek komplexitását a tánc nyelvén fogalmazza meg. Hogy is mondják: építészetre csak táncolni lehet? Vagy nem így mondják? Vagy igen? Vagy nem?

Mindenesetre Makovecz megtanított egy országot (értve itt az országon a szívtani távokat szintúgy) arra, hogy a spritualizmusra, a vallásra, égre-ködre-földre-vízre lehet építkezni, sőt, egy egész életművet lehet kővel-fával-betonnal építeni mindarra, amit úgy hívunk: lélek.

S ha így van, akkor az építészetre táncolni is lehet.

Ez a vállalás persze nem egyszerű. Aki ilyesmit vesz a vállára, aki hasonlóba vág fejszét, az vagy bolond, vagy a szentebbik őrültek egyike; az vagy csodával a batyuban tér haza, vagy… semmivel. Üres batyuval. Ehhez nem elég érteni – ehhez olyan tudás kell, ami túlmutat egy jobban sikerült szakmunkán. Vagyis: Makovecz építészi és építészeti teljesítményéről (vagy mondjuk ki: ő magáról) táncban mesélni… ez olyan feladat, amihez nem elég érteni.

Ehhez érezni kell.

És a Duna Művészegyüttes olyan, masszív batyunyi érzést zúdított a nyakunkba a színpadról egy szimpla kedd este, hogy majd’ bele nem fulladtunk.

Csuda, amit ez az együttes tud. Csuda, amit hatásban átadni képes. Nagyon nehéz betűhalmazba foglalni a Héttorony című előadást – lásd még: építészetre táncolni -, de ha nagyon muszáj, akkor olyasmivel dobálózhatunk, hogy szerényen monumentális. Egyszerre könnyű és nehéz darab. Mosolygósan virtuóz. Bátran szól a tánc nyelvén beszélőhöz, de felejthetetlen élményt nyújt azoknak is, akik a táncszínház műfajában nem túl jól beszélni a magyart.

Ugye, milyen elcsépelt dumák ezek? Ha ott voltak velünk azon a kedd estén, amikor a Duna Művészegyüttes bizonyos csillagokat letáncolt és -muzsikált a Körös feletti égből, akkor tudják: az elcsépelt szavak nem illenek ehhez a beszámolóhoz. Akik nem voltak ott, azok pedig lehetőség szerint csípjék el valahol az előadást, tegyék a magukévá, fogadják be, és nézzék meg megint és megint – ilyet látni nem mindennap szokás. Ünnepnapnak hívják azt, amikor ilyesmi a szemünk elé tárul.

Nagy szavak, de ahhoz, amit a Duna Művészegyüttes (Novák Péterrel és egy zseniális zenekarral a háttérben) itt bemutatott, színpadra vitt, elénk tárt, csak ilyesmi illik. Lám: a hagyományőrzés, a néptánc nem kell, hogy avas zsírszagba mártva kerüljön a színpadra; lehet ötvözni a népzenét a rock-kal, az elektronikával, és ennek a végeredménye NEM KÖTELEZŐEN a turbófolk idiotizmus; a múltidézés nem egyenlő a búsongással azon, hogy NEKÜNK ROSSZ; a magyar pedig nem a világ pechfógelje és bokszzsákja.

Mert ha rossz neki, kitáncolja az ördögből a lelket is. Ha kell, letangózza. Ha úgy tartja kedve (hisz ért hozzá) szüretel a világzenéből, a magáévá teszi, és tisztelettel vegyes érdeklődéssel formál belőle valami elképesztőt, a maga képére.

Úgy, mint aki érti a dolgát, és érzi is.

Duna Művészegyüttest akarunk látni, még.

A. Zs.