Nagy értékű, semmiképp sem talmi előadás

Mégis filléres címen futott Gábor Anita és Nagy Róbert estje. A Fővárosi Nagycirkusz énekesnője és a Békéscsabai Jókai Színház művésze mintha nem lennének tisztában a saját árfolyamukkal.

Amikor két színész kilép a darabból, mikor körítés nélkül adnak elő olyan dalokat (de lehetne itt betűzni monológokról, szonettekről, etc., csak minek), amelyeknek helye van, amiket nem véletlenül tett az író/dalszerző az adott színpadi műben oda, ahová… nos, az nem lejátszott meccs. Lássuk példaként a Nyomorultakat: Párizs, bitang nagy forradalom, kapás-kaszás ostromban a Bastille, röpke kínhalál és lőtt sebek mindenfelé – egy VALAKI pedig szerelmet vall egy másik VALAKINEK. Érdekes lehet ez önmagában? Megindult a tisztelt olvasóban a tudásvágy, akár a lángoszsír kedd reggel, piac után a torokban felfelé, hogy hú, de hallanám ezt a nótát, ide vele, de most rögtön?

Ugye, hogy nem. Mert nem ismerjük a helyzetet magát. Mert nem tudjuk, hogy az egyik valaki (legyen egy nő) épp röpke kínhalál és lőtt sebek okán egy másik valaki (legyen egy férfi) ölében haldokolik.

Ugye, mennyire más a leányzó fekvése. (Bocs, nem direkt vicceltünk.)

Szóval az ilyetén dalestek, melyek ehhez hasonló musicalbetéteket, vagy akár pont ezt a dalt tartalmazzák, lehetnek jók, de simán lehetnek uncsik, rosszak, hátamközepéresemkívánósak legott. Művésze válogatja, milyenre tekeri. Hogy két, totál más dallamközegből érkező nótát például hogy és miként tesz szóban a közönség elé, és köt össze. Hogy sikerül-e a művésznek (ha már más kontextus nincs) kapcsolatot teremteni a nézővel, vagy a néző csak nézzen, hisz az a dolga, mi énekelünk kicsikét, Sej, vasárnap volt, amikor elmentél, aztán vége. Sika, kasza, léc.

Ha önmagában marad, akkor végképp nem a dal a lényeg, hanem az, hogy kik éneklik.

Mekkora szerencsénk van, hogy a két régi LOM-os dalosmadár jött el aznap filléres emlékeikről beszámolni, és nem mondjuk a Cserkószörcsögi Népi Hangdalárda kettő darab unhertzig karnagya. Az est ugyan kicsit döcögősen indult, a sanzon ugyanis (jobb, ha megjegyezzük) kilépett az evolúciós zsákutcából, de aztán szépen minden helyreáll. Lesimul. Vagy épp feldobódik – mi pedig örömmel állunk alá. Valahol a Dzsungel könyve farkasosos dalánál kezdünk jobban figyelni, illetve kapjuk a fejünket fel, hogy aztán le se engedjük, amíg el nem jutunk a Jégvarázson keresztül az Aladdinon át a Skyfallon keresztül odáig, hogy Bébit nem lehet a sarokba állítani.

Tapsoltunk is. Nem is keveset.

Ez egy JÓ dalest volt. Sőt: kiváló. Nem lett volna az, ha nem Gábor Anita és Nagy Róbert állnak a mikrofonok mögött: két profiról van szó, akik nem elég, hogy maguk is tutimód helyt állnak, ülnek, táncolnak a színpadon, de ha úgy van, egy laza fél mondattal még a társukat is képesek kihúzni a csávából. Ja, és a hangjuk – ez ugye egy ilyen program során sarkalatos kérdés. Nézőként maximálisan ki lett elégítve minden dal felőli igényünk, megismerhettünk a darabon túl két zseniális művészt, akik képesek voltak minket a hátukon cipelni nyolcvan percen keresztül. Ha valakinek ellenvetése van, a szerkesztőségben fel lehet keresni engemet, és tessék az illetőnek az ő hátán cipelni a 90 kilós testtömegem – majd utána beszélgessünk arról, hogy mennyire könnyű szakma ez a felhőtlen szórakoztatás.

De addig tessék örülni, hogy volt egy Gábor Anitával és Nagy Róberttel közösen eltöltött jó időnk.

A.Zs.