Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr?

És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!

Örkény István talán legörkényistvánibb(ebb?) Örkény százpercese, a Tóték a Gyulai Várszínház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közös produkciójában, Vidnyánszky Attila rendezésében licitált rá Kamasuka szamuráj mondására: „Ti tanítottátok meg az öreg katonát arra, hogy aki háborúzik, az a legnagyobb barom.”

Ennyivel talán le is tudhatnánk ezt az egész értekezést. Vagy nem? Vagy igen? Fogas kérdés!

Örkény István (talán Vitray Tamásnak adott) interjújában vallja, hogy őt a háború tette azzá az íróvá, akivé. Mert mi volt ő addig: egy gazdag patikus család talán kissé elkényeztetett gyermeke. A háború olyan… élmény? Állomás az ember életében? Mi a háború? Hogy lehet leírni? Le lehet-e egyáltalán? Hiszen hiába írunk háborús pamfletet, hiába adatol a történész, veti excelbe az áldozatok számát a statisztika, a háború borzalmáról (pl. itt a szó maga: „borzalom”, 8 betű, benne van a bor, az alom is, viszont csak egy szó, hiába töltöm meg, akkor is csak betűhalmaz marad, vagy nem? Vagy igen? Fogas kérdés!) csak abban a pillanatban lehetne pontosan, szépítés és mellébeszélés nélkül beszámolni, amikor becsapódik egy bomba a fejünk felett, és ránk omlasztja a háztetőt.

Talán. Vagy igen, vagy nem.

A háború maga a groteszk. Kimondva milyen butaság ez, miközben nem messze ez a groteszk zajlik, dübörög és életet cincál, de szerencsére (?) tapasztalatból csak annyit tudunk mondani: mégiscsak így van. A Tóték, Örkény legörkényibb stb. színdarabja a groteszk esszenciája, maga a lepárolt háború – pedig csak egy kissé idegbeteg őrnagy, és a Mátraszentannán élő Tót család találkozásáról van szó, úgy 120 percben.

Ráadásul marha vicces az egész.

A háború egy baromság. Aki pedig háborút indít, az a legnagyobb barom. A Szarvasi Vízi Színházban egy olyan trupp bizonyította ezt, akik az élet cikornyáiból kifolyólag kárpátaljai magyarként (cizellálhatnánk, de nem tök mindegy, ki van a háborúban épp? Hiszen HÁBORÚBAN van a szerencsétlen!) épp átélik azt, amit itt a színpadra tettek fel. Vidnyánszky Attila rendezése pedig eléri, ami a darabnak is a sajátja – kortalan és izgalmasan új, de valahogy ismerősen az, hiszen közös tudatalattink emlékezetére épít. Azokra a dolgokra, melyeket akkor is ismerünk, ha történetesen nem volt háborúnk.

A Tóték (aka Isten hozta, Őrnagy Úr!) a hazai drámaírás egyik örök darabja, így talán nincs senki, aki ne látta volna színpadon, vagy filmen, vagy a Youtube-on akár. Vidnyánszky sem tud, de láthatóan nem is akar a nagy elődöktől szabadulni: itt is jön a REPÜLŐ!, Latinovits napszemüvege is visszaköszön, viszont a direktor meri másmerre fordítani például a teret, ami egyszerre falusi utca, és hadifogoly-/koncentrációstábor… hiszen mindig van egy barom, aki miatt az egyikből pillanatok alatt válhat a másik. És ha már Latinovits: nincs ugyan bérelt asztalunk a színházi büfékben, de az őrnagy szerepe lehet, hogy mára olyan lett, mint anno a Hamlet volt Sir Laurence Olivier-t követően. Benne van az álomalakítás lehetősége, talán vannak aktorok, kik bőszen vágyják, hiszen kiugrási, kiemelkedési lehetőség, ám a nagy előd után a közönségben jogosan alakul ki egyfajta elvárás az egésszel kapcsolatban. Trill Zsolt hálistennek nem okoz csalódást, egy percre sem – mondjuk ilyesmire nem is számítottunk: csak annyira Latinovits, amennyire kell, viszont visz az egész alakításába valami ótvaros cukiságot, valami bölcsesség nélküli, gyerekes nyekergést, amitől az őrnagy az övé lesz (és a miénk is, persze). A kedves kis Tótocska sem csakcsupán a névazonosság miatt emlékezetes: Tóth László sisakja kellőképp zárja a testéhez képest a kilencven fokot, hogy aztán – mint az egyetlen tán, aki nem tud, és nem is akar behajolni valami értelmetlen, a megszokottól valami megmagyarázhatatlanul galád okokból eltérő rettenetnek (amit a színpad szélén, katódcsöveken keresztül próbálnak folyamatosan nótával, adatokkal, szerelmes levéllel interpretálni) – mindenki számára érthetően vágja 3-ba (négybe!) a fia „jótevőjét”. Tótné (Szűcs Nelli) és Ágika (Polyák Anita) is kitűnőek, a szerepükön túl megmutatni magukat azonban leginkább akkor tudják, amikor Vidnyánszky a kedélyes körbeírást síri csendbe, vagy egyenesen háborús horrorba rántja át – pont annyira maradandó percek ezek, mint a színpad sarkába lopott rádióállomás idiótaságai: „És most katonai menetelést közvetítünk, mindenkinek jó szórakozást”, hát kösz.

A Vízi Színház a második előadásán van túl, és máris láttunk valami elképesztően király, és megrendítő mód nevettető dolgot. Bárcsak mondhatnánk, hogy a dolognak semmi aktualitása nincs – csakhát.

Csakhát.

Fogas kérdés!

Adamik Zsolt