Újabb megérdemelt siker a Vízi Színpadon

Most komolyan, merte gondolni bárki, hogy bukás lehet a Funny Girl?

Mert a Funny Girl nem darab: a Funny Girl intézmény.

Intézménynek lenni pedig nem egyszerű – a néző egy intézménytől ugyanis elvár. Tudja, mire ül be, nagy trüvájokra nem számít, hanem (esetünkben) a Funny Girlt akarja, a Jule Styne – Bob Merrill – Isobel Lennart-félét, azokkal a dalokkal, amik rongyosra lettek hallgatva a kazettás Videotonon.

Nehéz lehet intézménynek lenni. Nehéz lehet egy unásig ismert történetet úgy a színpadra rakni fel, hogy az ne a megszokottat adja, mégis ugyanaz legyen. Hogy aki ismeri, az is meglepődjön olykor, és aki látta, az ne ugyanazt lesse végig 47.-jére is.

(Érdekes adalék: a színdarabot abban az évben tűzte műsorára a Broadway, mint a Hello, Dolly!-t. Három évig játszották, megállás nélkül, teltházzal, Barbra Streisand pedig (talán) itt lett az, aki – a káprázatos alakításának köszönhetően rögtön film is készült a darabból ugyanis. Így lett Streisand első filmszerepében 26 évesen Oscar-díjas színésznő.)

Mellékvágányra futottunk, de csak azért, hogy elmondhassuk: az „Érzés”, a „Napfényt akarok látni”, a „Sztár vagyok rég” nem véletlenül szerepel az utolsó falunap legolcsóbb musical-színészénének a repertoárjában is.

Mert teligól dalok, azért.

És akkor a Vízi Színpad.

„A kezdetben félszeg, ám nagy álmokat dédelgető Fanny Brice első színházi fellépésén találkozik a nagyvilági, behízelgő modorú Nick Arnsteinnel, a híres és hírhedt kártyajátékossal. A társadalmi különbségek ellenére egymásba szeretnek és összeházasodnak. Ahogy ível Fanny csillaga egyre magasabbra, úgy hanyatlik Nick élete a szerencsejátékok egyre sötétebb világába. Népszerűség, pénz, szerelem, fellobbanások, sértődések, csalódások… Vajon képes-e ez a két, teljesen különböző személyiségű ember romantikus kapcsolatuk megmentésére?”

Nos, nem lövünk le poénokat, de Szente Vajk a Puskás után ismét bebizonyította, hogy van helye a rendezői székben. A darab lenyomja a kötelező köröket, de nem csak ebből áll, nem felmond, hanem játszik a szöveggel és a szüzsével. Nagy szerencséje van, mert olyan színészek állnak a rendelkezésére, mint Kosik Anita, Gulácsi Tamás, Gulyás Attila, Urmai, Gábor és Horváth Margit – Szente mintha egy követ fújna velük, s bár a próbákra nyilván nem láttunk be, de ez a darab valahogy úgy állhatott össze, hogy mindenki beleadta ugyan a magáét, mégsem lett belőle egy széttartó, uncsi izé, amit már 20 perc után legszívesebben otthagyna az ember.

Ez a darab az egyetértésben született összjáték mintapéldája. Épp ezért nincs kit külön kiemelnünk– talán csak annyi, hogy a dalok olyan komolyan a helyükön vannak, mintha kalapáccsal lettek volna beleszögezve a világot jelentőkbe.

Ezerszer hallottuk már, mégsem uncsi.

Mi a varázslat, ha nem ez.

AZs