Ha a mese véget ér… gyereknek lenni akkor is jó

A Szarvasi Vízi Színházban június 23-án legalábbis mindenképpen az volt, felnőttfejjel is: megnéztük a Holló Jankót, és örültünk neki.

Ha szerda, akkor gyerekelőadás a Vízi színpadon. A helyiek már megszokhatták, mikor érdemes előadásra vinni a legkisebbeket, hogy ők is kapjanak valamit abból, amit úgy nevezünk: színházi élmény. A „színházba-szoktatás”, a színházlátogatók következő generációjának „fel- és benevelése” szempontjából sem utolsó dolog, ha a kicsik olyan darabot láthatnak, ami megfog, megpörget, majd a pörgésen túli világból mutat valami szépet… és szerencsére a Holló Jankó pontosan ilyen előadás volt.

A Békéscsabai Jókai Színház és a Viharsarok Tácszínház közös produkciója ügyesen egyensúlyoz az elmondott sztori, és a táncos mesélés között – „mágikus táncjáték”, eleve így jellemzik a darabot, és a credoban semmi túlzás nincs. Az azonos című magyar népmesét Szabó Attila írta színpadra, és nagyon jó munkát végzett: nincs felesleges szócséplés, az író bízik abban, hogy a gyerek nem buta – attól, hogy gyerek, még nem kell a fülébe kiabálni, hogy itt és itt ez meg ez történik. Azonban a mérleg Lovas Gábor felé dől: elképesztő, hogy zeneszerzőként miféle muzsikát pakolt a mese alá. A magyar népzene, a roma muzsika dominál, de Lovas van olyan bátor, hogy ezek fölé emelkedve hozzon létre saját, önmagában, ezektől akár függetlenül is működő hangjegyparádét – Sorok Írója nem egyszer vette észre magán, hogy viszi magával a muzsika, hogy a színpadi történések felett maga a zene mereszti a kezén azt a jófajta libabőrt.

„Egy idős anyóka egy csecsemőt talált az erdő közepén. Olyan keserves károgással sírt a szerencsétlen pára, hogy el is nevezték Holló Jankónak. Magához vette, felnevelte a fiút. Holló Jankó férfivá cseperedett. Különleges volt, magányos és álmokkal teli. Éjszakánként repülésről álmodott, nappal pedig csak botorkált a számára olyannyira idegen valóságban. Titokzatos különcségét nem is nézte jó szemmel a falu népe. Amikor észrevették, hogy szemet vetett a földesúr lányára, elkergették a fiút. Jankó sok kalandon, viszontagságon keresztül elérkezett oda, ahol választ kapott arra, hogy ki is ő valójában. S ha elérkezett, meg nem hátrált. Szembenézett a gonosszal, és annak rendje s módja szerint le is győzte, hogy immár gazdagon térhessen vissza titkos mátkájához.” Ez a történet. Leírva persze száraz, sőt, egy kevésbé érzékeny rendező kezében lehetett volna esetlen az egész, válhatott volna egy ismert történet unalmas felmondásává… azonban a rendező, ifjabb Mlinár Pál más, vagy mondjuk ki: elképesztően jó utat választott. A Lenkefi Zoltán nevét dicsérő, egyszerű, ám időről-időre új helyszínt öltő díszletek között nincs unalmas perc, a darab íve folyamatosan emelkedik a katarzis felé… nincs megállás, csak kaland meg csudamese, amin öröm izgulni, nevetni… amibe jó belebújni, s amelybe a gyerekközönség örömmel bele is bújt.

És a szereplők: Holló Jankóként Gáspár Bendegúz megbízhatóan hozza a „legkisebb fiút”, a Coraxot alakító, kellemesen szájbavágnivaló gonosz Mlinár Péter kellemesen brillíroz, de az abszolút telitalálat az a rendező maga, aki a cigánytábor vezetőjeként, az erősen Jack Sparrowra hajazó Lóri vajda szerepében hoz egy, a tipikuson túlmutató, ám paródiába át nem forduló, végig vicces roma segítőt és sidekicket.

Persze a táncosok (sőt, a táncok) mellett sem mehetünk el szó nélkül. Hogy a rendező koncepciójában a magyar pásztoros botostánc direkt lett-e olyan látványos, hogy az a Csillagok háborúja idevonatkozó részeit juttassa, legalábbis a Sorok Írójának az eszébe, azt nem tudhatjuk, de a tánc amúgy is minden szinten működik – legyen az francia, túlcukrozottan gonosz gavotte, a romatábor féktelenségében egy percre sem unalmas csingerita, vagy a Holló Jankót először üdvözlően játékos, majd szép lassan kirekesztő, magyar körtánc.

Persze a kirekesztés nem tart örökké. A jó győz, a gonosz veszít, mi pedig vagy ötször tapsoljuk vissza.

Meg is érdemelték. Mert minden jó, ha vége jó.

Adamik Zsolt

Fotó: Kepenyes Balázs