Maga lesz a férjem

Szerelem és szerelem és poén: vastapsot kapott a „Maga lesz a férjem”

“Minél tisztességesebb egy férfi, annál nagyobb gazember!” – hangzik el a darabban a mókás bonmot, amire rávághatnánk: „Minél okosabb egy komédia, annál többet röhögünk.” Paraszthajszálon múlott, de a Karinthy Színház vendégelőadása a Szarvasi Vízi Szinpadon végül megérdemelt sikert aratott.

Örkény írja valahol, hogy a színházban a komédia és a tragédia között az a különbség, hogy míg egy pl. Lear királyon max csendben ásít/nem ásít a tisztelt pablik, és hitelesítést, tetszésnyilvánítást, „leokézást” talán csak a vastapsnál ad (ha van), addig a komédia műfajánál azonnali a visszacsatolás: vagy nevet rajta a közönség, vagy nem. Nincs de, csak, hogyan: ha röhögünk, a komédia jó, ha ásítunk (lásd: Lear király), a komédia rossz.

A viccben ugye nem ismerjük a tréfát. A komédia épp ezért kutya nehéz műfaj.

A szarvasi közönség mindenesetre a minap nevetett, nem is keveset: a Márkus Alfréd – Nóti Károly – Nádasi László – Nemlaha György féle „Maga lesz a férjem” ennek alapján jó móka, működőképes vígjáték. 1937-ben film is készült belőle, és nyilván udvariatlanság Csortos Gyulával, Jávor Pállal, Sulyok Máriával példálózni… de úgy fest muszáj, mert bár mondtuk: a közönség nevetett, azért a Karinthy Színház vendégjátéka a Szarvasi Vízi Színházban a kacajmérőt nem égette ki.

Ez nagyban köszönhető az első felvonásnak: kusza, gyors, néha érthetetlen, a szereplők (a műfajnak megfelelően) ajtókon rohangásznak ki és be, de mindeközben a ki-kivel-hogyan és legfőképp MIÉRT kérdésekre egyértelmű választ nemigen kapunk. Pedig fontos lenne ÉRTENI a szereplők motivációt, szilárdabb alapról nekirugaszkodni a mókának, tudni, hogy ki kicsoda a kinek a micsodája… a gyors tempó a műfaj elengedhetetlen kelléke, de TÚL GYORS tempó kissé követhetetlené teszi a kezdeteket. Ráadásul zenés vígjátékról van szó, és vesszek meg, ha értem, a komornyik például (az amúgy a pojácáskodás és a lazaság között nagyjából szintet tartani képes Lázár Balázs) miért kap egy külön dalt, ami arról szól, hogy… hát, hogy neki jó, ha nincs pénze, mert tesz mindenre. Talány. Tegyük hozzá: MINDENKI, értsd: MINDENKI dalra fakad (még a valamiért hentessegédnek maszkírozott ideggyógyászati kidobó, Pusztaszeri Kornél is). A dalok többsége hatásos, lábdobogásra késztet – mégis akadna közöttük rostálni való.

A szereplők viszont egészen kitűnőek: a dívák dívák (Erdélyi Tímea, Banovits Vivianne és Jenes Kitti egyenesen remek), jó és ügyesen használt karakter a főhősünk (Dobokay Gábor szerepében Kocsis Dénes), és Miller Zoltán, mint Bobby, kifejezetten remekel: az amerikai paprikajancsit úgy hozza, hogy egy percre sem lesz erőltetett vagy túlkarikírozott.
Ennyit tehát a kritikusi derpegésről.

Mert a második felvonástól – mintha tanult volna az első hibáiból – a darab szerencsére életre kel. Nem tudom, hogy ha Németh Gábor, mint a vélhetően szintén szanatóriumi kezelésre szoruló Szabó doktor nem jelenik meg, mi történik, de szerencsére megjelent: az idegorvosi rendelőben végre beindul a félreértések vígjátéka, a poénok ülnek és okosan adagoltak. Mintha a rendező, Szabó P. Szilveszter is ettől a résztől kezdené ÉLVEZNI a dolgot: például a spagettiwesternes, a férfiakra hangolt bikatalálkák, a dallaszos poén lehetett volna sok akár, de az okos és mértéktartó rendezésnek köszönhetően hálistennek’ inkább vicces, mint nem az. Nevettünk, mert gondosan került tálalásra egy amúgy avítt színházi trükk. Az előadás tehát a második felvonástól kihúzza magát, és képes is tartani az iramot a harmadik végéig – természetesen mindenki egymásra talál, aki nem lesz szerelmes, az is azzá válik, s így lesz a darab egy habkönnyű tinglitangli, kacagtató kis semmiség. Valami olyasmi, amit egy fullasztó nyári nap után jólesik végig nevetni.
Nem kell mindig megváltani a világot – valljuk be, néha ennyi pont elég az üdvösséghez.

Adamik Zsolt

Fotó: Kepenyes Balázs