Vozár Marci zongorajátéka ezer színes filmkockányi estet festett a Körös fölé
A művész nem félt lemenni a B-mozik aljára – épp ezért volt annyira élvezetes az egész.
Zongoraestre menni olyan nett dolog.
Zongoraestre nem csak úgy megyünk: annak rendje van, aki zongoraestre vágy, az felkészül, óvatosan uzsonnáz a Sárga szobában, az inassal frakkot készíttet elő, majd, mielőtt a konflissal elhajtana a majorból, felpofozza a cselédet.
Csak hogy az is sejtse: mi zongoraestre megyünk.
A zongoraest kiváló alkalom arra, hogy megmutassuk: mi a kultúra emberei vagyunk, minket nem kötnek holmi gátak a beszélős színház és a nagyzenekari hepaj között, nekünk – hiszen értünk hozzá – a zongoraest esemény, olyan, amilyet nem akárki tudhat a magáénak. Mi ÉRTJÜK a zongoraestet, nekünk a hangjegy nyalni való mézcukor, mi lesütött szemmel hallgatjuk, ahogy a művész a színpadon meghal. És tudjuk, hogy feléled, hiszen ez egy zongoraest, a művész úgy hal meg nekünk, hallgatóknak, hogy utána feltámadjék, mint főnixmadár, vagy mint zombi a mákföldön, és akkor van vége az előadásnak.
Vozár Marci zongoraestje a Vízi Színház színpadán azért volt merőben más, mert semmi ilyesmit nem kellett eljátszanunk. Voltunk, akik vagyunk, és egy kiváló művész válogatását hallgathattuk végig.
Vozár Marci szerény művész. Nem kötik gúzsba a zongoraest amúgy kötött szabályai: ő úgy nyomott le nyolcvan percnyi élvezetes filmzenét, hogy az ember (!) egy percig sem érezte nem odaillőnek magát. Vozár Marci mestere a zongorának, és csak a repertoár volt különös: a Szupercsapat zeneéjén át az Egy asszony illata című Al PAcino-film odaillő darabján keresztül vezetett minket végig azon, amit szeret. De pont ez a különös repertoár volt az, ami kiemelte az estet az átlagból.
Vozár Marci úgy zongorázta végig a nézők szívét, hogy öröm volt nézni. Pláne hallgatni. Nem voltak kihagyott ziccerek – az est minden pillanata élvezetes volt. Vájtfülűeknek pláne: Vozár olyan mélyre merült a filmek világába, hogy csak időnként bukkant fel felkonferálni a következő etapot. Nem bújt el a zongora mögött – azoknak a művészeknek a tartásával játszott, akik nemhogy értik, de uralják a hangszerüket.
Egy újabb kellemes este a vízparton – a diszkóba’ nincs zongoraszó. Itt, nagy örömünkre volt, nem is akármilyen.
