Válaszfalak
Nagy várakozás előzte meg a Válaszfalak-at, hiszen az elmúlt évben nagy sikerrel játszotta Hernádi Judit és Kern András Szarvason a Kalamazoo -t. S ha ez nem lett volna elég csábító, Hernádi Judit és Kern András két olyan nagyszerű színész, akik miatt megtelnek a széksorok, miattuk egészen biztos érdemes megnézni a darabot. Nem volt hiábavaló a várakozás, az Orlai Produkciós Iroda előadása nem okozott csalódást a teltházas nézőközönségnek.
Negyven év házasság alatt bizony a kapcsolat elfárad, ez történt egy idősek lakóparkjában lévő ház étkezőjében is, ahol Nancy (Hernádi Judit, Jászai Mari-díjas, Érdemes művész) és Bill (Kern András, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló művész) vacsorához készülődnek egy szemmel láthatóan több százszor megélt esti rutinnal. A helyszín majdnem színtelen, drapp és szürke, benne egy étkezőasztal, 3+1-es szövet ülőgarnitúra, dohányzóasztal, hintaszék, művirágok (Cziegler Balázs díszlete). A házaspár csendben terít, csendben esznek, végül megszólal az asszony: “Azt hiszem, szeretnék elválni”. „Rendben” – vágja rá a férj, és folytatja az evést.
A válás hírére megérkezik két felnőtt fiúk: a meleg drámatanár, Brian (Dékány Barnabás) és az ügyvéd Ben (Pataki Ferenc) a feleségével, Jess-szel (Grisnik Petra). Mindannyiuk számára érthetetlennek tűnik a válás gondolata: “Ha elválsz, azt akkor kellett volna, miután elmentünk az egyetemre, mint a normális emberek – A felnőttek nem tehetik azt, amit akarnak, mert a felnőttkor meghatározó jellemzője, hogy soha nem csinálhatod azt, amit akarsz.” De a feleség eltökélt, megerősíti a döntésében, amikor rájön, hogy Bill a standup comedy tanfolyamon megismerkedett egy Carla (Peremartoni Krisztina Jászai Mari-díjas) nevű nővel, aki nevetni tud az ostoba és ízléstelen viccein, ráadásul sexting-elnek egymással.
Vajon tudják a gyerekek a szüleiket egy másik dimenzióban látni, vagy csakis szülőknek? Képesek-e magasabb érzelmi intelligenciára, vagy csak az otthonról hozott mintát követik? A legsúlyosabb kérdés, amivel szembe kell néznünk, hogy az idősödő korral elmúlik az élet, feleslegesek leszünk-e, marad a magány, a szorongás az öregségtől, és az elmúlt életünk miatt, akár úgy is, hogy párkapcsolatban élünk, vagy képesek vagyunk változtatni?
A történet előrehaladtával egyre inkább úgy tűnik, Nancy kitartóan ragaszkodik ahhoz, hogy egy szeretet nélküli hosszú házasság után megérdemel egy esélyt arra az örömre, ami egyszer osztályrészül jutott neki. Carla megjelenése is ezt erősíti, ugyan Nancy nyomába sem ér, ám Bill iránti rajongása, érdeklődése egyetlen pillanatra alternatívát villant a megfeneklett, rutinba fulladó, kibeszéletlen házasságnak.
A Szabó Máté által rendezett darab a szerelem fogalmát is újragondoltatja velünk, mi az, ami az egész együtt – így vagy úgy – leélt életnél több lehet, egyáltalán van-e ilyen, s ha nincs, vannak-e eszközeink a párkapcsolati megrázkódtatás utáni életre.
Az előadás vége mindenesetre sokatmondó, talán pozitív végkifejletet sejtető egymásra nézés, nem több, csak kérdés hangzik el, válasz nem, aztán lemegy a függöny. A választ mindenki adja meg maga, egyáltalán nem egyértelmű, és erősen benne van a jól döntés képtelensége feletti szomorúságérzet.
Nevettünk a poénokon, vicceken, de azért mellette/mögötte folyamatosan ott motoszkáltak a kérdések, kerestük a választ rá, meg arra is, vajon kinek van igaza? A szülőknek? A gyerekeknek? Megérdemelt volt a szűnni nem akaró vastaps, igazán kiváló előadást láthattunk. Köszönjük.