Ekkora bulira TÉNYLEG nem számítottunk

Janza Kata és Polyák Lilla közös estje tényleg, de tényleg felrobbantotta a Vízi Színpadot. 

Van ez a magyar kifejezés, ami így hangzik: hakni. Ez jobbára egyszer valamikor felvillant, vagy rosszabb esetben fényjelenséget sem produkált, önjelölt sztárok fellépését jelöli, ahol régvolt slágerek jobb-rosszabb elhangzásával kell az egyszeri nézőnek számolnia – hogy ez mennyire jár sikerrel, az estje válogatja. A hakni nem szitokszó, de simán lehet akár az is. Aki haknizni jár, az általában nyáron teszi – a színházakban ez az uborkaszezon, egy jobb-rosszabb sorsra érdemes színész ilyenkor a kiugrási, pénzkereseti lehetőséget keresi, önálló estekkel házal, Egy szál harangvirágot énekel, és összekacsint a nézővel, hogy na tessék, ilyet is tudok, és számlatömböm is van. 

A hakni rossz értelemben sajnos nem olyan, mint a fehér holló. 

A rossz értelemben vett haknit végig ülni úgy, hogy (mondjuk a Vízi Színházban) minden este színdarabot, zenés produkciót, beszélgetést vagy monodrámát néz az ember – kínkeserves. Ennyit a kulisszatitkokról, de gondoljon csak bele az egyszeri olvasó, milyen lehet eleve fanyalogva elindulni egy olyan műsorra, ami megint hakniszagú – aztán két óra (!) után úgy állni fel, hogy felállva tapsol az egyszeri kritikus. Az érzés megfizethetetlen. Kérjük a színművészeket ezúton is, hogy ennyire nagyon, rettenetes mód és elképesztően cáfoljanak rá az elvárásainkra. Janza Kata és Polyák Lilla estje ugyanis megtette, de úgy megtette, hogy arra szavak nincsenek. 

Adott két színművész, akik úgy össze vannak szokva, hogy csak na. Nem is összeszokás ez, láthatóan barátság, a másik minden rezzenésének az ismerete – így froclizni egymást ember nem tud, csak akkor, ha ölni tudna a másikért. A „hakni” egyik nagy rákfenéje ugyanis az összekötő szöveg. Ezt eldadogni két dal között bajos, olykor nem bájos, csak a nagy művigyor az, ami ilyenkor játszik. Nem húzzuk tovább: Janza Kata és Polyák Lilla minden megszólalása telitalálat volt. Semmi erőlködés, semmi művégtag-lengetés, semmi pojácáskodás nem volt két dal között, ezek az emberek szeretik egymást, és úgy tudnak humorosak lenni a másik „kárára”, hogy abból csakis valami szuper sülhet el. Nincsenek üresjáratok, egyik megszólalásuk sem túl hosszú, vagy sok szóba öntött túl kevés: ez a két csaj egymásnak termett. Pont. 

És azt mondtuk már, hogy olyan hangjuk van, hogy a csillagokat leéneklik a színpadról? Nem mondtuk: ABBA-val kezdtek, ez volt a Waterloo, amivel jómagunk szívét – lévén a kedvenc ABBA dalunk – simán meg lehet venni kilóra. Persze csak akkor, ha nincs fals hang, ha benne van a DÖG, és húz magával a nóta. Fekete szívünk minden rezdüléssel már akkor pirospozsgássá váltott, ugyanis ez a dal oda lett téve. Ez nem volt hakni. Vagy ha az is volt, minden rosszindulat nélkül volt az: ez a két (bocsánat) szuper csaj úgy tolta az arcunka a régi szép időket, hogy még az is dobta a kettő-négyet a lábával, aki az ABBÁ-t addig hírből se. 

És az este csak emelkedett: Cserháti Zsuzsát így énekelni nem lehet csak úgy, illetve lehet csak úgy, de abból csak az lesz, hogy el lett énekelve. Ezek a csajok (bocsánat: ők nekünk már minden jó értelemben vett „csajok” maradnak) úgy hozták közel a túl korán elhunyt, nagy tehetségű énekes emlékét, hogy azt tanítani kéne. Egyszerre volt múltidézés, tiszteletadás, és merő libabőr. Mementót lerakni a színpadra így kell és nem máshogy. Janza Kata és Polyák Lilla hangja arra termett, hogy ilyen mérföldköveket tegyenek ki megint a sztrádára – bizsergető érzés volt hallani Cserhátit úgy, ahogy Cserhátit énekelni kell. És akkor arról még nem is volt szó, hogy mifene volt, mikor beindult a bulivonat – a Nem vagyok én apáca nem énekelve volt, hanem elbulizva, ugyanez érvényes a Rockendrollerre, a Neoton dalokra… megkockáztatjuk: Neoton koncerten nincs akkora csápolás, mint akkor, amikor ez a két zseniális előadó beindította a hangszálait. A szarvasi közönség pedig annyira élte a műsort, hogy a végén már táncra is perdült.

Nem akartuk leengedni őket a színpadról – ennél nagyobb elismerés nem is kell talán. Szó kell essen a zenekarról is – vonósok voltak a megszokott dob+basszus mellett, vonósok, akiknél nagyobb bizonyíték nem is kell arra, hogy ez a röpke két óra végtelenül komolyan lett véve.

Nehéz szívvel mondjuk ki, tévedtünk. Ilyen haknikat, bocsánat, legszínvonalasabb műsort akarunk még a nyárra. 

A. Zs.