Tapsolj te is, Cathy!

Nem pont az, amire számítottunk, mégsem lett kutyaütő a Macskafogó musical. Szente Vajk rendező ún. jó ízlése szerencsére itt is helyes irányba tolta a dolgokat – még ha az eredeti sikerét (nyilván) megismételni nem tudta. Már leírni is butaság ilyesmit – meg kellett volna ismételnie? Nem kellett volna? Számított erre egyáltalán valaki?

És ha számított, akkor az illető miért nem látta a Sátán Macskáját, ami KONKRÉTAN a Macskafogó 2.? S ha látta, már megint miért vágyik hülyeségekre?

Itt a poén: a Macskafogó musical JÓ. Szórakoztató spin-off-féleség, egy olyan leágazása egy betonbiztos címnek, ami egyszer úgyis megtörtént volna, és MILYEN JÓ, hogy Szente Vajk és társulatának a jóvoltából történt meg. Látszik a lelkesedés, látszik az eredeti mélységes tisztelete (ha másból nem, a folyamatos önreflexióból mindenképp), és ez néha pont elég. Nem történt afféle szellemi gyalázat – ez nem a Kis Vuk, úgyhogy fel lehet lélegezni.

Csakhogy.

Elmondom, mi van: nagy címekkel nem szabad. Se kezdeni, se végezni, se járni velük, se megfogni a kezüket a sulidiszkóban, se közösen disznót őrizni, etc. Semmit. Oké: a brand eladja magát. De vajon tudunk-e alkotóként kezdeni valamit azzal az (érthető) elvárással, hogy a néző valahogy, hiába TUDJA, hogy ez nem lesz az, mégis ELVÁRJA az eredetit? (Lásd még a témában: SPAMALOT.) Hogy mi, mint a darab fölött bábáskodók, most valami olyanban próbáljuk megmérettetni a hozzáértésünket, a kreativitásunk, a szellemet s a tudást, és még talán a rajongásunkat is! mely egyszer már sikert aratott – mit sikert: az a közös tudatalattinkba konkérétan macskakaparással véste be magát? Egy adott nemzet (esetünkben a magyar) léleklakmuszpapírján hagyott egy akkora nyomot, hogy azt inkább nevezzük luknak, mint elszíneződésnek?

A Macskafogó egyike azoknak a durva csillagegyüttállásoknak, amikor a tökéletesség tort ül a lehetőségek, az eshetőségek, de a ledurvább remények felett is. A Macskafogó a kiterjesztett szárnnyal történő felfelé zuhanás, az a valami, ami igenis átviszi a szerelmet a túlsó partra, az a megnevezhetetlen stupéfiant, ami egyszer történik meg egy alkotó életében (persze a Tarantino-féle zsenik életében többször is, de az most legyen egy másik történet).

Lehet-e ebből további bármit továbbtekerni? Érdemes-e? A Macskafogó 2. megmutatta, hogy nemigen: UGYANAZON alkotók is hiába próbálták az összes karmukat kieresztve megismételni az eredeti sikerét, akik az elsővel lazán, minden erőlködés nélkül írták be magukat a filmtöribe. A M2: a Sátán macskája mellett egy dolog szól – hogy ordít róla a jó szándék.

A Macskafogó musical alkotóival is hasonló a helyzet. Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Szente Vajk kiváló rendező, hogy az eredeti szellemisége nem szenvedett csorbát a színpadra transzportálás közben, egy fikarcnyit se (még a legyes jelenet is megvolt, pedig fogadni mertünk volna, hogy azt sehogy se sikerül áthozni – Szente áthozta). Elég ez az üdvösséghez? Persze: a díszlet gazdag és pompás és ötletes, a szereplők állják a sarat, a dalok, nos, szólnak, Nick Grabowoski ráncfelvarrása stimmel, és Puskás Peti is van annyira laza, hogy szó ne érhesse a castingot. Nem lehet haragudni a Macskafogó musicalre, mert nem is érdemes, mert tele van tök király alakításokkal, Szerednyei Béla Safranekje még képes rá is licitálni a Haumann Péter-féle eredetire, de gyanúsan sokszor ül inkább a régi poén, mint az új, és ami új, nos, az a M2-féle vonalat erősíti (ott ugye még vicces volt Korda György pókeres pálya- és ámokfutását a Megadja!-módon felidézni, itt Catflix van Netflix helyett). A szorongásunk akkor erősödik fel igazán, amikor a gengszter „mehettek vissza a balettba ugrálni” patkányok 5 percig szabadkoznak, hogy MIÉRT nem tudják elénekelni az eredeti belépőjüket (a 4 gengszter című dalról van szó) – hát mert a jogdíjak nem engedik.

A rajongó itt a fájó tényező, és az, hogy a Macskafogó egy összrajongásig imádott produktum. Ezek a kis kuszaságok nem hagyják kiemelkedni a musicalt úgy igazán, és itt hozhatjuk vissza a brandet: lehet, hogy a brand eladja magát, de egyben gúzsba is köt. Nem léphetsz ki a keretek közül, de muszáj – azonban, ha kilépsz, kezdődik a hőbörgés. Az ilyen marhák, mint jómagam úgyis megtalálják a kákán is a csomót, vadásszák, hol lehet belekötni az élő fába…

De teltházas volt a Vízi aznap este, vagy nem volt telt házas?

Na ugye.

Vélemény: nagy címekkel ne. Talán ne. Nem érdemes. Talán nem. A rajongó ugyanis hülye egy állatfaj, ami pedig a rajongás tárgya, az összrajongásé, azért hajlamos elmenni a hajtépésig. Talán. Tudjuk? Nem tudjuk? Minek dumálunk, hiszen mi sohasem csináltunk musicalt a Macskafogóból?

Nem is tudom.

Nem is tudom, miért mondtam el ezt a sok mindent.

Pláne, hogy a feleségem már egy éve Önnel él.

A.Zs.