Nagy Lóránt önálló estje benne lesz az évad végi tutik között

Semmi rutint nem láttunk: a művészember olyan komolysággal csinálta végig a nem egyszerű, sosem egyszerű one man showt, mintha mi lennénk az Oscar-döntőbizottság.

Nagy Lóránt 1979. szeptember 12-én született. 1999-ben a Madách Színház és a Piccolo Színház tagja. 2001-ben felvételt nyer a Színház- és Filmművészeti Egyetem négyévente induló operett-musical szakára, Kerényi Imre növendékeként. Az egyetem elvégzése után a Madách Színházban, a Piccolo Színházban, a József Attila Színházban s a Veszprémi Petőfi Színházban játszik. Az Agria Nyári Játékok keretében 2007-től folyamatosan játssza az egri várban az Egri csillagok Bornemissza, majd Dobó szerepét.

Most pedig lenyomott egy több mint korrekt zenés/verses estet a szarvasi Vízi Színházban.

A fiatalembernek (42, könyörgöm!) nem kevesebb, mint 7 lemeze is megjelent: innen a zene. Az este velejét a musicalbetétek adták (tök érdekes, de ez a végére lendült be igazán: nem mintha a figurának ne lenne elképesztően megmelózott és született király hangja, de amint elhagyta az ülőhelyét, a Don Quijote dalok életre keltek, fellángolt a színpad, ésatöbbi – szóval úgy fest, a művészembert inkább zavarta a szék, mint nyújtott biztos pontot). Vagy nem is a velejét: azt est lényege a folytonosságban volt, ettől volt más, és valljuk be, jobb, mint az átlag, passzéból ledarált önálló estek. Folytonosságon azt értjük, hogy a választott darabok kapcsolódtak valahogy és valamilyen módon egymáshoz – akár „életszinten” (felfoghatjuk az esten egyfajta romantikusba tolt, kissé tőrőlmetszett CV-nek, önéletrajznak is), vagy a vers versus dal szintjén (olykor volt  összekötő szöveg, olykor kimaradt, és ez így volt teljesen szuper).

És akkor a versek.

Nagyon érdekes, de Aranytól sem a Walesi Bárdok hangzott el, sőt, senkitől sem a „kötelezőt” választotta Nagy. Ez is a komolyan vevés egyik lényege talán: hogy nem csupán felmond, hanem eszünkbe juttat. Az említett Arany János vers (A Hegedű) első versszaka így hangzik:

A Hegedű

Víg legenda

Krisztus urunk Szent-Péterrel
Vándorolván gyalogszerrel,
Magyarhont is útba ejté,
Az alföldet nem felejté,
Ha a beszéd nem szófia
És áll a géográfia,
Amit ugyan eldönteni
Szoroska hely az itteni.
Mondom tehát, mennek vala:
Elől az Úr, –
Nehány lépésre szótlanúl
Követte hű apostola.

Namost EMLÉKSZÜNK, hogy hallottuk már ezt a verset, mégpedig a gimiben, az egyik kötelező mustrán – drámaisok voltunk, nekünk verset kellett mondani, félévente, vizsgázni, ha úgy tetszik, és az egyik osztálytársunk AKKOR mondta el ezt az aranyjanit, mi meg nem gondoltunk erre vagy húsz éve már.

Köszi, Nagy Lóránt, hogy emlékeztettél. Fun fact: ő az SZFE-re felvételizett ezzel a verssel, és voilá, fel is vették.

Ez volt az összefüggések estéje. Erre varrjanak gombot.

Megismertünk tehát egy alázatos, a közönséggel percig nem bratyizó, a színpadot láthatóan hivatásként (azaz tisztelettel) megélő művészt, aki furcsa, de sose uncsi utazásra vitt minket, hol a saját életébe nyújtva betekintést, hol pedig abba a világba, amelyben ő él, nap nap után.

Ilyen egy önálló est. Ilyennek kellene lennie az összesnek.

A. Zs.