Balkánon innen és túl – avagy mi mindenre lehet jó egy tangóharmonika

A diszkóba’ nincs harmónikaszó. De a balkáni betyárok bőven bepótolják a lemezlovászok robbantotta űrt.

Először volt az akkordeon: 1822-ben a német Christian Friedrich Busmann készítette, aki fújtatót és billentyűzetet erősített nyelvsípos hangszeréhez. Ezt követte az aeolin – ezt a német Bernhard Eschenbach és unokafivére Caspar Schlimbach gyártotta le, és az alapja egy (a hordozhatóságot nyilván komolyan befolyásoló) zongora volt, amihez egy aeoline regisztert adtak. Hasonló hangszerek voltak az ún. aeolin harmonika és a fizharmonika. Kezdetben légszekrény és billentyűk nélkül készültek – majd jött a kézi fizharmonika, melyet Anton Haeckl 1818-ban hegesztett össze (és egy1821-es újságcikk említi elsőképp). Gyakorlatilag belőle született meg a flutina, majd a concertina: két változatban szabadalmaztatták (valószínűleg függetlenül) – az egyiket Carl Friedrich Uhlig 1834-ben, a másik változatot Sir Charles Wheatstone, melyet 1829-ben épített meg, de csak 1844-ben kért rá szabadalmat.

A HARMONIKA kifejezést elsőképp egy 1829-ben, Bécsben készült hangszerre használták, mely Cyrill Demian orgona- és zongorakészítő szakdolgozataként vonult be a zenetöribe. Az ő hangszerére kevéssé hasonlítottak napjaink harmonikái; csak a bal kéz számára voltak rajta gombok, a jobb kéz pusztán a légszekrényt kezelte. Viszont Demian vezette be az akkordok egyetlen gombbal történő megszólaltatásának lehetőségét, illetve harmonikája kevesebb mechanikát tartalmazott, így kisebb súlya miatt a korszak utazó zenészei számára is (lásd: elterjedés) vonzóbb megoldást kínált (lásd: szórakoztatás).

Mindezt éppenséggel a Wikipédiából tudjuk – minden más infót, amit a tangóharmonikáról sejteni vélünk, a Víziszínpadon szedtünk fel, Gábor Anita és Agatics Krunoszláv zenés estjén. Eddig csak annyit tudtunk, hogy Zsolti a tangóharmonika mellé rejtette a szexes újságait boldogult ifjúkorában. A tangóharmónikát apja hozta, tán az NSZK-ból, a szexes újságokat meg a koleszos dealer.

Miért nem szaxofont kapott a Zsolti? És vajon komoly infók ezek? Nem. Gazdagabbak vagyunk egy élménnyel plusz egy, a vágópistás műsorokban tutira hasznos infókkal teli tudásbatyuval? Igen. Ha már itt tartunk – az Anita jelentése: kegyelem, könyörület. Az Agatics, de még a Krunoszláv szavakat se sajna nem mutatja a Google, de ami biztos, hogy ez a fiú úgy játszik a hangszerén, úgy zenél a szívünkön, mint ördög a templomi orgonán.

A minap a cirkusz kapcsán elmélkedtünk azon, hogy az evolúció milyen fontos egyes művészeti ágak esetében szintúgy. Nincs ez másképp a Vízi műsorrendjével sem – idén pl. az agyunk elméleti tudásért felelős része is tömöttebbé vált a szórakoztatás befogadásáért felelős mellett, és milyen jó, hogy volt két irodalomtöris/nyárykrisztiános esténk, milyen jó, hogy Nagy Lóránt képes volt holmi versek meg dalok koszorúban való összefűzésére, így mesélve a szakmájáról és az életéről… és most íme, nesze nekünk egy zenés (!) muzsikás (!) harmónikahistória (!) a mellyünk alá. Ami különös, hogy a műsor mindkét része megállta a helyét – lám, a szórakoztatás sem mindig talmi operettes asszonyfenékcsapkodás, lehet ezt úgy is csinálni, hogy az ember nem hülyére nótáztatva, hanem okosra zenésítve fel megy haza, a Hold meg integet neki, hogy Szevasz.

Nyilván ez a két főszereplőn múlott, nem máson.

Agatics Krunoszláv neve, muzsikája a popon inneni Cimbalibandből és az Orientből lehet ismerős, Gábor Anita pedig a Jókai Színházból, illetve volt ő már a Vízin más is, mint jófej és tök informatív  tudáselem-kapitány. Mindketten kiválóan funkcionáltak a szerepükben – bárcsak annyi kémia lenne egyes nagy musicalek drámakvínjei között, mint közöttük volt aznap este.

A diszkóba’ nincs harmónikaszó.

Tán’ ezért nem járunk már diszkóba.

A.Zs.