Műsorváltozásnak indult, csudás csütörtök este lett belőle

Szünetjel helyett jó értelemben vett dalcsokrot kapott a közönség. Aki a két művész produkciója után hápogni merészel, az a szerkesztőségben átveheti az „Év Magyar Durcája”-díjat. És két Melbát is.

Az „Édesanyám, én nem ilyen lovat akartam!” szómontázs tipikus esete volt ez a csütörtök a Vízi Színházban, ami pedig (s ez köztudott) a „Minek ment oda”, és a „Nem azért mondom, DE” betűhalmazok hazájában gyilkos párákat és szóbuborékokat hozhat létre a szeretve tisztelt publikum szájhagyományában. Nem az volt, amire MÁR AZELŐTT KÉSZÜLTÜNK, HOGY TUDTUK, HOGY LESZ. Csókolom, nem ez volt a pogram’füzetben. Hol van ilyenkor a kormány?

Stb.

A művész ilyenkor nyilván nehéz helyzetben találja magát. Mérlegel. Kell ez neki? Megér annyit az egész beugrósdi, hogy aztán este el kelljen verni a kutyát? Megint? Oké, nyilván nem minden színész veri a kutyáját, sőt, talán egyik sem, lehet, hogy macskájuk van, de akkor is, ugye tetszenek érteni, milyen piszkosul kemény szitu lehet az, amikor a néző elvárások párhuzamosban sem találkoznak a színészi végtelennel?

Ilyen piszok kemény dolog ez a MŰSORVÁLTOZÁS.

A diszkóba’ nincs harmónikaszó!

Szerencsére a szarvasi közönség megértő és cuki, mint kettő darab, jól fejlett, a konyhapult alá érthetetlen módon bekerült Hello Kitty. Szerencsére a meghiúsult programpont helyébe olyan arcok UGROTTAK BE, akik talán ha szeretnének sem igen tudnának hibázni. Fránya mesterség ez amúgy tényleg, ha ezek a lányok és srácok (esetünkben Kiss Viktória és Szász Borisz) tudnák, hol a vakbél, isten bizony velük vetetném ki a sajátomat. Nem azért, mert bajom lenne a dokikkal, hanem mert aki színpadon, pillanatok alatt képes a közönség figyelmét és rajongását a változások ellenében a magáévá tenni, az képes lenne arra is.

Micsoda mázli, hogy nem szikével, hanem mikrofonnal dolgoznak, hát nem?

Ugyan a Behír 2021. decemberi felületéből dolgozunk, de – pletykarovatunk következik – a Békéscsabai Jókai Színház művészei, Kiss Viktória és Szász Borisz az életben is társak. És azért ez jelentős fórral indít egy ilyesfajta elvágyódom/nem vágyódom el, de azért már visszajönnék stílusú nótadömpinget. A „Délibábos Hortobágyon” című daltömegnövelés így pontosan az volt, amit ettől a címtől elvárhat az ember: lágy melódiák a Körös helyeslő moccanására komponálva rá, ismert dallamok két kőprofi művészembertől, akik pár perc alatt úgy lakták be a közönség szívét, ahogy a gerlice szokta a tölgyfa lombját, nyáridőn, mikor még a déli szél is nótaszót hoz a nádfedelű kis falu aljából a fülünkbe s tova. Oda is, ahol a nádfedél a tűzveszélyességi előírások szerint tiltott, vagy legalábbis kevésbé javasolt. Mi magunk speciel kissé hiányoltuk a DALCSOKORBÓL a vízállásjelentést, de ez legyen a legnagyobb bajunk – lehetett, de még mennyire, hogy igen nagyon tapsolni ennek az egész, pávaköri értelemben vett örömködésnek, Kiss Viktória és Szász Borisz pedig már most megkapja tőlünk az év legjobb beugrása díjat, pedig még el sem múlt a június.

Jár a Melba!

A.,Zs.