Charity annyira sweeet, hogy a szánk ragad tőle össze – mégis imádjuk

Újabb musical, a Békéscsabai Jókai Színház előadásában. Na, de vajon hogy sikerült?

A Sweet Charity egy lány története, aki semmi mást nem akart, mint hogy szeressék. Ehhez képest köt ki a Central Park tavában, egy híres filmsztár szekrényében, egy elakadt liftben egy pánikbeteggel, fa tetején egy ejtőernyővel, meg még ki tudja, hány helyen? Hogy pontosan mit akar és hová tart, ő sem nagyon tudja, ha pedig nincs válasza a kérdésekre, csak annyit mond, hogy szelaví.

A nagy olasz filmmágus, Federico Fellini álmodta meg alakját először a Cabiria éjszakáiban, aztán Bob Fosse költöztette át a hatvanas évek New Yorkjába, mint Sweet Charity-t, Neil Simon segítségével. Neve annyit jelent: szívjóság. Istenien énekel és táncol, jobbnál jobb dalokat, és elképesztő alakok veszik körül. És tényleg nagyon lehet őt szeretni. Hogy mégis miért talál olyan nehezen a párjára?

Tényleg, miért?

Radó Denise Jászai Mari-díjas rendező olyasmit pakol a színpadra fel, hogy arra Boris Vian is csak csettintene: furcsán piperkőc alakok gúnárt játszva lépkednek a táncparketten, a filmsztár úgy olvad el magától, mint a disznózsír a napon, Charity, azaz a főszereplőnk pedig olyan harsány, hogy az épp csak nem lépi át cukiságmérőt, és mutat értéket a diabéteszi tartományban.

Ez a darab maga a káosz. De jól az. Ez a darab fura: de JÓL fura. Ezt összehozni: művészet. Hogy mindenkiből sikerül kihalászni a „kicsit sokat”, vagy a „kellően sokat”, nos, az csak a nagyoknak sikerül. Mert itt tényleg minden SOK. Néha már az jár az ember fejében, hogy a neves rendező esetleg saját maga, bocs, a darab paródiáját vitte a színre – és akkor a játszó óvatosan visszalép egyet, és ez a gúny dolog már el is párolgott.

Nagyon érdekes élmény volt a Sweet Charity.

Ez nem kevéssé köszönhető a Békéscsabai Jókai Színház színészeinek, akik láthatóan megértették, mit is akar Radó: Csonka Dóra, Sánta László, Nagy Erika, Vidovenyecz Edina, Nagy Róbert mind csudásak, közel maxra tekerve nyomják a páváskodást, de egyikük sem lesz SOK. (Hányadjára írjuk ezt le? És ha leírjuk, akkor vajon miért?) A bevezetőben feltett kérdésre mondjuk máris itt a válasz: Csonka Dóra Charityjébe mi magunk jócskán beleszerelmesedtünk (név, cím a szerkesztőségben) – az persze, hogy mennyi perc alatt menne az agyunkra, részletkérdés, bősz kis semmiség.

Volt a Sweet Charityben valami kusza mágia, valami orrot csiklandó, angyaltollpihényi könnyedség, ami NÉZHETŐVÉ tette az egészet. Nem győzzük hangsúlyozni: a Sweet Charity gyors tempót diktál, egy percre nem hagyja magára a nézőt – aki ezt vagy tűri, vagy nem. Valljuk: aki tűrte, az maradandó élménnyel mehetett haza a Vízi Színházból. Mert a poénok ültek, a zenék vagányak, a muzsika ráadásul élő (úristen, legalább két darabot fel tudnék sorolni, melyet a nyáron legalább félig kihúzott volna a hakniszagból az élőzene).

A káosz a színpadon a legritkább esetben jelent jót. De a káosz (musicalgroteszk?) is lehet jó: itt épp ilyesminek lehettünk a szemtanúi. Ez adta a darab egyszerű, de nagyon szeretnivaló báját, még úgy is, hogy a történet csak néha köszön be, hogy szevasztok, vagyok ám én is, aztán fogja a vizes kalapját, és elvonul egy sörre a Szeparéba fel. Majd megint. Ennek köszönhető, már a jófajta a káosznak, hogy nem esztelen rohangálás, hanem a patinás rendetlenségből összeálló, s csak néha kattogó fogaskerekkel a happy end felé haladó, élményfaragó rendszer lett a dologból.

Minden elismerésünk, komolyan.

AZs

Fotó: Kepenyes Balázs