Táncművészet a köbön: ilyen volt a Fantomfájdalom
Lám: nem csak a közönség, de a Vízi Színház is elbír még egy olyan előadással, mint amilyen ez volt.
Mert a táncművészet, aka pl. balett nem az a durván látogatott műfaj: nem azért, mert rossz, vagy sznob, hanem mert kell egyfajta megértés a befogadótól, kell az a nyitottság, ami miatt az ember időt szakít, és elmegy megtekinteni egy ilyen előadást is. A szarvasi közönség pedig láthatóan nem csak a a tutikba ül bele: a Fantomfájdalom ugyan nem volt teltház, de a félháznál nagyobb nézősereg
láthatóan tudta, mire vállalkozik.
Nem láttunk tömegesen elvonuló, nem ilyen lovat akart nézőket legalábbis.
A fantomfájdalom különben a neuropátiás fájdalmak egyik legismertebb fajtája, amely amputáció után lép fel. Diagnosztizálása viszonylag könnyű feladat, kezelése viszont annál nehezebb..
Gyógyszeres kezelés, idegblokád, masszázs, gyógytorna és tükörterápia egyaránt hatásos lehet.
Ezt írja legalábbis a hazipatika.hu a címről. A szerzők (Kocsák Tibor – Egerházi Attila – L. Simon László) meg ezt: „Fájhat-e az, ami nincs? Ami elmúlt, s végkép elveszett? Fájhat-e az a veszteség, ami időben és térben távol van tőlünk? Meddig hordozzuk magunkban az elvesztett haza, nagyszülői ház, szülő és gyermek miatt érzett fájdalmat? Lehetünk-e idegenek a saját hazánkban?”
Igen, jól tetszenek sejteni: ez a tánc Trianonról szól.
De nem csak arról – ahogy Karinthy Frigyes írja: „Valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogón az ujjakat, amik nincsennek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár! és ezt; Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Nos, a Székesfehérvári Balettszínház előadásából megtudtuk, milyen ez. Ami még fontosabb, nem csupán azt mutatta meg a trupp, hogy miféle érzés az, amikor a vanból nincs lesz, hanem azt is, miféle hibás, ócska és rossz döntések vezettek odáig, hogy Trianon egyáltalán megeshetett. Nincs szó elszállt művészkedésről: amit ezek a gyerekek mutattak (ahogy azt a rendező a darab előtt elmondta
volt) a legősibb közlési forma, nem beszéli, hanem mozgásban mutatja meg a tragédiát. És máris ellenkeznünk kell magunkkal: nem csupán a felsővezetés baklövéseiről szól a mese (legkevésbé arról), inkább a hétköznapi ember sorsán keresztül világít rá valamire, a levágott végtagok fájdalmára, nagyon-nagyon látványosan, és baromi ügyesen.
A Fantomfájdalom szereplői – legalábbis úgy tűnt – épp csak felülről verik a húsz éves kort. Mégis úgy BESZÉLNEK, elképesztő látványosan, a táncművészethez nem szokott néző számára is érthetően Trianonról, hogy az bárki számára átélhetővé válik. Hogy ez velünk is megtörténhetett volna.
Bámulatos, amit ezek lányok és srácok a színpadra tesznek fel: nincs üresjárat, a szemet odaszegezi a színpadra az a varázslat, amit táncnak hívunk – bár erre a táncra csak azok képesek, akik évekig ennek éltek, akiknek a szakma láthatóan hivatás.
Különleges és egyszeri élményben lehetett részünk aznap este. Nincs mese: történelem van, olyan, amit nem illik feledni. Nem kell zászlókkal vonulni, ordítani, hogy Vesszen Trianon – elég, ha eltáncolják nekünk azt a Fantomfájdalmat, szelíden. S akkor megértjük, MIÉRT érint ez mindent magyart, a mai napig is.
Különleges és egyszeri élményben lehetett részünk aznap este.
AZs
Fotó: Kepenyes Balázs
